E fenti címmel jelent meg a napokban az alábbi írásom a Drót összművészeti és társadalomkritikai portálon, miután több internetes újság is beszámolt Kay Kuzma keresztény szellemiségű tanácsadó "Az első hét év" című könyvében olvasható, részletesen kifejtett nézeteiről a gyerekek megverésének szükségességéről és módszertanáról.
Dr Kuzma könyvét nem ismerem, ahogy
most utánanéztem, három éve jelent meg és bolti forgalomban nem
is kapható.
A gyerekét megütő szülő
legtöbbször nem szakkönyvek, vagy szakemberek tanácsára teszi
ezt, hanem indulatból, amit nem tud kontrollálni és általában,
vagy hirtelen nem jut jobb nevelési, fegyelmezési mód az eszébe.
Erre szoktuk azt mondani, hogy eszköztelen a szülő, mert sok
esetben őt is – ritkán, vagy gyakran – megütötte a saját
apja, vagy anyja.
Létezik olyan lélektani megközelítés,
amely szerint, és elég sok családban, vallási nézetektől
függetlenül, a fizikai büntetésnek megvan a maga helye a
fegyelmezési eszköztárban. Ennek lényege, hogy a testi
fájdalomtól való félelem megakadályozza a gyereket, hogy újra
megtegye, amit nem szabad. Rövid távon hatékony módszer, csak a
szülő és a gyerek közti szeretetteljes és bizalmi kapcsolat
lehetősége elvész és a gyerek önbecsülése egy életre
megsérül, tehát nem éri meg.
Aki ilyet tanácsol, vagy e szerint él,
az egy tekintélyelvű családmodellt követ, amelyben a parancs és
az engedelmesség határozza meg a légkört és a feltétlen hatalom
a szülőé. A gyilkos parancsokat vakon teljesítő katonák nőttek
fel ilyen légkörben a húszas években Németországban.
A gyerekek mindent a szüleiktől
tanulnak, az önmagukhoz és a világhoz való hozzáállásuk a
szülők velük való kapcsolatán múlik. A megütött gyerek azt
tanulja meg: 1. ütni ér, 2. megüthető, ütésre érdemes ember
vagyok. Majd az óvodába megérkeznek az agresszív és szorongó
gyerekek, vérmérséklettől függően.
Milyen a jó büntetés? Amiből tanul
a gyerek. Helyrehozási lehetőséget, önkontrollt, szeretetet. A
szülő minta, példakép, hogyan kell viselkedni egy elszúrt
helyzetben.
A gyereket megütő, megverő felnőtt,
legtöbbször a saját indulatait éli ki gyengébb másikon, aminek
semmilyen nevelési tanácshoz, fegyelmezési eszközhöz nincs köze,
az színtiszta bántalmazás.