🔆 A gyermeknevelés a gyermek segítő
kísérése, hogy azzá válhasson, amivé válni szeretne; más
szavakkal a gyermek a magból kikelő növény; a szülei, az
otthona, a nagyszülei, az óvoda a termőföld, a napfény és az
eső.
🔆 A gyermek csaknem teljesen
kiszolgáltatott, testileg és lelkileg gyenge, éretlen. Ezt
tudatosítani, ezzel a lehető legritkábban visszaélni a szülő
feladata.
🔆 A gyermek igényei és működésmódjuk
MÁS, mint a felnőtteké, a szülő feladata a gyermekek (életkori)
sajátosságiról tájékozódni, utánaolvasni, képezni magát.
🔆 Ha a gyerek környezete és az őt ért
hatások az életkorának és temperamentumának megfelelőek, akkor
várhatóan a gyermek kiegyensúlyozott, „jól van”; eszik,
alszik, jókedvű, együttműködik, ezzel szemben, ha a környezeti
hatások nem megfelelőek, az egyensúlyából kibillen, beteg lesz,
vagy máshogy, (zavaróan) kezd viselkedni, valamilyen tünete lesz.
🔆 A tekintélyelvű, autokratikus,
félelemkeltő nevelési/fegyelmezési/büntetési módszerek hosszú
távon ártalmasak, mert a gyermek önérzetét rombolják, hiába
tűnik hatékonynak rövidtávon, ha pl. fenyegetjük, sértegetjük,
vagy megütjük a gyereket. A hangos követelőzésnél többet ér a
halk – fülbe súgott – kérés.
🔆 A gyermek, aki felé tisztelettel,
bizalommal, figyelemmel, elfogadással fordul a felnőtt, így fog
mások felé fordulni. Guggolj le hozzá, fordulj felé, nézz rá,
hümmögj, bólogass, figyelj, ne szólj semmit.
🔆 A gyerek az első években, családjából
szívja magába az összes érzelmi-kommunikációs-viselkedéses
mintázatot, viszonyulást, amelyek aztán az életben való
„beválását”, sikerességét meghatározzák. Az érzelmi
intelligencia és empátiás készség jobban meghatározza a boldogulást, mint az iskolai
osztályzatok.
🔆 A szülő(k) érzelmi nehézsége(i)
mindig lecsapódnak a gyerekeken, vagyis a szülő feladata saját elakadásait felismerni, azokat gyógyítani; felnőtt problémáit
más felnőttel megosztani.