A gyermekem apjának megvettem az augusztusi Interpress
Magazint. Ebben Szendi Gábor tollából egy témánkba-vágó terjedelmes cikk
olvasható „Boldogtalan szülők” címmel.
A neves szakember igen részletesen bemutatja, hogy a szinte
mindenhatónak gondolt neveléssel, vagyis szülői hatásokkal szemben főleg a
veleszületett adottságok, a testvérsorban betöltött helyünk és a családon
kívüli hatások határozzák meg a személyiségünket és képességeinket. Például a
fő személyiségjegyeinket – extraverzió, együttműködés, lelkiismeretesség,
érzelmi stabilitás, intellektuális nyitottság – csaknem fele arányban a
genetikai adottságok határozzák meg és csak hat százalékban számítanak a
családi hatások. A cikk nemzetközi kutatási eredményekre hivatkozva kitér a
nevelés intelligenciára való – létező, majd elenyésző – hatására, a
testvérsorrend fontos szerepére például a vallási és politikai attitűdök,
valamint a homoszexualitás terén; bemutatja, hogy az erkölcsi és szexuális
„nevelés” hatása is eltörpül a családi berendezkedés – együtt, vagy különélő
szülők – hatása mellett.
Akkor hátradőlhetünk? – kérdezi a szerző. Mi tehát a nevelés?
Szendi Gábor így zárja sorait: „…ne úgy képzeljük a gyermeknevelést, mint az anyag formázását, hanem
inkább úgy mint egy fát nevelő kertész munkáját, aki azon szorgoskodik, hogy
megadjon mindent a növekvő fának, az pedig nőjön, amerre nőnie kell. A szülő
hatása 5-10 %: hogyha ez alapvető értékek átadását jelenti, akkor meghatározó
lesz a gyermek fejlődésében. A nevelés nem más, mint együttélés illetve
modellnyújtás.” (Szendi Gábor)
Tehát modellnyújtás, példamutatás. Ez az amivel leginkább
hatni tudunk, útravalót adni abban az – ezek szerint – kevés, de annál
fontosabb én-részben, amit a gyermekünk tőlünk visz magával. Abból, amit lát,
hall, tapasztal, következtet.
Mi, – anyák és apák, akik a gyermek elsődleges környezetét
jelentjük, – vagyunk számára az „első univerzum” melynek szabályait megtanulja,
ellesi, megfigyeli. Látja, ahogy viselkedünk vele és egymással és hallja, amit
mondunk neki és egymásnak. Amikor a kettő, a cselekedetek és a mondások nem
passzolnak, esetleg ellentmondanak, abból is tanul: bizonyos kifejezések,
szavak nem mindig jelentik ugyanazt, bizonyos cselekedetek más reakciót
váltanak ki, ha apa, vagy a szomszéd, vagy a tanár néni csinálja és ha ő, a
gyerek csinálja. Cselekedeteinkből tanul szeretni, tisztelni, megbecsülni,
segíteni, tőlünk tanulja a kölcsönösséget, a megbízhatóságot, a tisztességet.
Haim Ginott ezt írja: „az
udvariasságot minden körülmények között udvariasan kell tanítani.” Köszönni,
megköszönni, elköszönni tipikus területe ennek. Sok elvárásoktól szorongó mama
hamarabb kezdi noszogatni a gyermeket, hogy köszönjön, mintsem, hogy ő maga
köszönne. Nemrég egy autó anyósüléséből láttam, ahogy egy fiatal apa és óvódáskorú fia mentek át a zebrán, és a kisfiú automatikusan felemelte a kezét
felénk, autósok felé, hogy megköszönje, hogy megálltunk. A mozdulat a papa
mozdulata volt, tőle látta és alkalmazta a kisfiú magától, bármilyen
kényszerítés nélkül. Nagyon helyes jelenet volt.
A példamutatás nem jelenti, hogy mi sosem hibázhatunk, nem
jelenti, hogy tökéletesnek kell lennünk, vagy valamilyennek kellene lennünk,
amilyenek nem vagyunk.
Adele Faber és Elaine Mazlish szerzőpáros konkrét tanácsa
így szól: „viselkedjünk úgy, ahogy
szeretnénk, ha gyermekünk viselkedne. Mert ebből tanul a legtöbbet, mert
így lehetünk hitelesek, mert így méltó szülőnek lenni, így lehet embernek
maradni.