A példamutatásról eszembe jutott, hogy egyszer rég, pár
évvel ezelőtt egy nagyon beteg kisgyerek édesanyjával hallgattam
rádióbeszélgetést. A kislány mentálisan és motorosan is megsérült, és kis
kártyák segítségével kommunikált a szüleivel. Kezdetben konkrétan csak az igen és nem kártyákat használták: ha az édesanyja feltett egy eldöntendő
kérdést – például, hogy kér-e teát – és a gyermek mutatta az egyik kártyát –
hogy igen vagy nem – az édesanyja ennek megfelelően cselekedett, tette vagy nem
tette a dolgot, adta, vagy nem adta például a teát. Vagyis az „igen igent jelentett a nem nemet”. Ez nagyon megmaradt bennem.
Azóta megszületett a saját kislányom, aki – Istennek hála –
egészséges, de nála és bárkinél, miért lenne kevésbé fontos, hogy az igen igen legyen és nem nemet jelentsen?! Ha ez az alapigazság rendszeresen felborul,
mit tanulhat abból a gyermek?! Nem lesz valóban használható igen - és nem válasza, jelentésük eltorzul, és a következetlenség következtében
a gyermek összezavarodik.
Például ha egy édesanya a fejébe veszi, hogy teát ad a
gyereknek, vagyis ez nem kérdés, akkor nem érdemes megkérdezni kér-e, mert ha
nem kér és mégis kap, akkor az ő válaszának az égvilágon semmi jelentőssége
nincs, csak megzavarodik. Ha azt tapasztalja, hogy az ő nem válasza nem számít, akkor az anyukája, vagy apukája nem válasza sem számít, pl. ha nem
engedik valamihez hozzányúlni. Ezzel pedig már a tekintélyelvűség tengerére
hajózunk ki, mert apa vagy anya nem
válasza valahogy erősebben érvényesül, mint az ő nem-je, miért van ez, hogy van ez?! Miért kérdezik meg akar-e
puszit kapni, elrámolni, segíteni teríteni, ha a nem válasza nem számít semmit? Mi értelme van a kérdésnek így? –
gondolhatja a gyermek – semmi.
Ezek az igen vagy nem válaszok voltaképp választások,
döntések. Ezt a kérdés-típust így is hívják, hogy eldöntendő kérdés. A
leghíresebb eldöntendő kérdés az esküvőkön hangzik el: „akarod-e az itt
megjelent XY-t férjednek/feleségednek?” Két döntésed lehet, igen, vagy nem.
Esetleg a nem tudom, ami szintén válasz: nem tudok dönteni. Amikor a szülő
ilyen kérdést tesz fel a gyermeknek, maga ajánlja fel neki, hogy döntsön, így
illő, hogy elfogadja a döntést, a választ, a benne rejlő választást. Ez a
tisztelet nagyon alapvető, szinte láthatatlan szintje, ami van, akinek
egyértelmű, van, akinek nehezen észrevehető, esetleg nem is érthető.
Praktikus magunkban tisztázni, hogy valóban szabad döntést
tudunk-e adni a gyereknek amikor eldöntendő kérdést teszünk fel, vagy magunkban
már voltaképp mi eldöntöttük mit,
hogyan akarunk és akkor inkább kérés, vagy utasítás formájában fogalmazzuk meg,
vagy kijelentő módban jelezzük előre mit szándékozunk tenni. Illetve ha a
gyermek döntésére bízzuk kér-e teát vagy nem, akar-e segíteni vagy nem,
felveszi-e a kék pulcsit vagy nem – akkor tartsuk ezt tiszteletben, hisz mi
adtuk neki a lehetőséget a döntésre, utólag már ne vegyük el tőle!
Lehet, hogy van, akinek szokása kérdésként megfogalmazni már
magában eldöntött dolgokat, például kérsz fagyit? – kérdezi egy apa, de már ott
áll a sorban, talán ki is kérte a fagyit már. Vagy "lemész a boltba egy liter
tejért? Tessék itt a pénz rá…" - mondja egy mama. Ezek álkérdések így, nem is
kérdések, félrevezethetik a gyermeket általában a kérdés mibenléte felől.
A gyermek nem gondolatolvasó, nem tudja és nem is tudhatja,
hogy mit szeretnénk, mit gondolunk magunkban. Ha gyakran tapasztalja, hogy az ő
válasza, választása értelmetlen, semmibe vett, el nem fogadott, akkor előbb
utóbb óvatos lesz, visszahúzódó vagy ellenálló, dacos, dühös. És rá leszünk
mérgesek, és csalódottak, hogy ilyen a gyerekünk, holott belőlünk indulnak ki a
feszültségek, akár abból, hogy a mondandónk formája és tartalma eltér, a kérdés
már el van döntve, a kérés voltaképp felszólítás és az utasítás már fenyegetés
egyben.
Ha kérdezünk, ha választást ajánlunk tegyük úgy, hogy
valóban nyitottak és felkészültek vagyunk mindkét (vagy több)
válaszlehetőségre.
Röviden az igen
jelentse, hogy igen, egyetértést, szándékot, beleegyezést, pozitív választ,
akár a gyermek mondja, akár a szülő, és a nem
nem-et jelentsen, elutasítást, negatív választást a szülő és gyermek szájából
ugyanúgy.
Elszúrtam, mit tegyek?
Ha figyelek erre és általában következetesen működik, akkor
belefér, hogy ha elszúrtuk és mégis,
annak ellenére, szeretnénk, hogy a gyermek megtegyen, vagy ne-tegyen valamit,
mikor ő máshogy döntött, akkor magyarázzuk el: figyelj, megkérdeztelek, de inkább kérnem kellett volna, hogy légyszi
segíts megteríteni, hogy hamarabb ebédelhessünk. Ekkor ő még kitarthat a nem mellett, amit inkább fogadjunk el,
és legközelebb mi figyeljünk jobban, hogy kérés, vagy felszólítás legyen a forma,
ne rábízzuk a döntést.