2012. október 22., hétfő

Figyelj! – első lecke



Az unokatesóm, Dáv, életének egy pontján soktucat spirituális (és) önsegítő könyv elolvasása után azt mondta, hogy röviden ez a közös mondanivalója mindnek: figyelj! Figyelj arra, hogy dobog a szíved, figyelj arra, hogy mi történik, mikor látszólag nem történik semmi, figyelj, mi van most, figyelj, mit érzel…
A barátnőm, Évi egy beszélgetésünk során – tapasztalatait és tanulmányait összegezve – azt mondta, hogy az anya-gyerek kapcsolatban, a szerelmi kapcsolatban és a pszichoterápiás kapcsolatban a közös pont, a gyógyító egyezés a „közös figyelmi helyzet”. Hogy te és én ugyanarra figyelünk, ugyanarról gondolkodunk valahogy, a figyelmünk tárgya összehoz minket, ott egyek lehetünk, összeolvadhatunk.
Ha a kettőt összehozom, akkor azt mondom: figyelj, amire figyel a másik. Mit mond, mi foglalkoztatja, mit tesz, mit érez. Figyelmet adni a szeretet és a tisztelet egyik legfontosabb jele.

Anyaaa, nézd, fél lábon állok! Anyaaa, figyelj, leugrom a harmadik lépcsőfokról! Nézd, nézd, anyaaaa…! – és a fakocka toronyra mutat.
Ismerős?!

A gyerekek nagyon igénylik a figyelmünket, és többnyire igen jól értenek hozzá, hogy meg is szerezzék azt,  ha kell bohóckodnak, „kihúzzák a gyufát”, vagy „csak” egyre hangosabbak lesznek, csakhogy velük foglalkozzunk. A figyelem a gyerekeknek (és a felnőtteknek is), olyan, mint a vitamin. Hosszú távú hiánya megbetegít.

(Talán ettől olyan népszerű a facebook; mindenki adhat és kaphat is némi virtuális figyelmet, a csaknem azonnal megosztott élmények-tapasztalatok hasonlóan oldhatják a magányérzést, mint a „közös figyelmi helyzetek”.)

Figyeljek jobban a gyerekre – a csapból is ez folyik! Naná, hogy figyelek, ellátom, óvom, teszem a dolgom! Minek ez a fakszni? – gondolhatjátok páran.

Igen fontos, hogy figyelj arra, milyen az idő és milyen ruhát adj rá, vagy mit adsz enni, ha éhes. Mi, én, most a gyerekek érzelmi szükségletéről beszélek, arról az igényéről, hogy örömeit és csalódásait megossza veled és te megértő lehess ezekkel. A gyerekek viselkedését az határozza meg, hogy mit éreznek. Ha jól érzik magunkat, akkor jól viselkednek, ha rosszul érzik magukat akkor úgy is fognak viselkedni, vagy megbetegednek testileg vagy lelkileg.

Ha egy gyereknek a szülei megértik, elfogadják az érzéseit, akkor ő sokkal nagyobb eséllyel lesz kiegyensúlyozott, nyugodt és együttműködő gyerek, mint az, akinek az érzéseit nem veszik figyelembe, nem értik meg. Például, azzal, hogy nem lehetsz most álmos, hisz most ébredtél, nem lehetsz éhes, most ebédeltünk, muszáj óvodába menni, ne hisztizz, nem mondhatsz ilyeneket a tanítónéniről, hisz ő olyan aranyos… Ezek elég megsemmisítő reagálások, ha én épp valóban álmos, éhes, csalódott, vagy dühös vagyok. Nekünk felnőtteknek is rosszul esik, ha le-semmibajozza valaki a keserűségünket. A gyerekekkel ez ugyanígy van.

Mit tegyek?!

Kerülj vele hasonló magasságba, ülj mellé, vagy emeld fel. Nézz rá, amikor beszél. Arra figyelj, amit mond, ne arra, hogy például leette magát. Nézd a szemét és/vagy a száját. Saccold meg mit érezhet. Ne szólalj meg. Bólogass és hümmögj.

Kezdetnek ennyi.

Várhatóan attól megnyugszik, hogy meghallgattad, sőt valószínűleg maga fogja megtalálni a megoldást a problémájára.

A Szelíd Szülő Szeminárium első témája a figyelem, ott átbeszéljük és gyakoroljuk ezeket a készségeket.
Csatlakozol?