 | |||||||||||||||
| Catharine festménye |
Nagyon szórakoztató írást találtam Gary Chapman Családi összhangzattan című könyvében, ám a szóban forgó részt ő is Erma Bombeck egy tanulmányából idézi. Megosztom veletek:
„A szülők értelmi képességének hullámzása nyolc fázisra
osztható. E fokozatoknak semmi közük sincs az agysejtek számához, sem az
IQ-hoz, sem pedig a szellemi kapacitáshoz. Az egyes fokozatok teljesen váratlanul
és indokolatlanul követik egymást. Legalábbis gyermekeink szerint.
Az 1. fokozatot valószínűleg nem tudjuk alulmúlni. Van egy
kisbabánk, és mi semmit sem tudunk, de nem baj, mert ő még nálunk is kevesebbet tud. Csecsemőnk szeme mindenhova követ bennünket. Ha kinyújtjuk az
ujjunkat, a csöppség csak nézi, és nem kérdez semmit. Ezzel mindketten jól
elvagyunk.
A 2. fokozat körülbelül akkor lép életbe, amikor a kicsi
eléri a kétéves kort. Csak hozzá kell érintenünk a szánkat a bibis ujjához, s
az máris meggyógyul. Varázserővel összeragasztjuk a könyvet, és sebészi
ügyességgel visszarakjuk a baba fejét. Hajrá, csak így tovább!
A 3. fokozatban még mindig álljuk a sarat, bár amikor
gyanútlanul iskolába küldjük csemeténket, hamar rájön, hogy a többi felnőtt is
tud valamit - egyesek még anyánál vagy apánál is többet. De szellemi pozíciónk
még mindig megingathatatlan.
Gyermekünk tizenkét éves kora körül (4. fokozat) kezdődik a
leépülésünk. Többnyire olyankor lepleződünk le, mikor segítünk a házi feladat
megírásában, amivel legjobb esetben is csak egy hármashoz segíthetjük a
nebulót. Az sem vívja ki osztatlan elismerését, amikor korcsolyázni tanítjuk,
és egy óvatlan pillanatban teljes hosszunkban elnyúlunk a jégen, miközben őt is
magunkkal rántjuk. Néha úgy néznek ránk, mintha azon csodálkoznának, hogyan
vagyunk képesek megtartani az állásunkat.
Mire az 5. fokozatba lépünk, gyermekünk már a tizenötödik
évét tapossa, és mi bámulatos sebességgel kezdünk visszafejlődni. Nem emlékszünk
az ígéreteinkre. Lépten-nyomon megfeledkezünk arról, hogy valaha mi is voltunk
gyerekek. Ismételjük önmagunkat, unalmasak vagyunk, és semmi más nem telik tőlünk,
csak az, hogy kihallgassuk a bizalmas telefonbeszélgetéseket, és hogy azt
szajkózzuk: „Csak azért büntetlek meg,
mert szeretlek!”
A legnagyobb változás két évvel ezután következik be, a 6.
fokozatnál. Egy dinnyébe több értelem szorult, mint belénk, szülőkbe! Gyermekeink
már csak harmadik személyben beszélnek rólunk, jelezve, hogy úgysem értünk
semmit. (Például: „Vajon hogy tudtak ezek
ketten összehozni egy gyereket? Biztos megnéztek egy videó filmet!”)
A 7. fokozatban a gyerekek a felnőttek, és a szülők a
gyerekek. Néha kölcsön kaphatjuk tőlük az autónkat, ha szépen kérjük. Megtervezik,
hogy mi legyen a vacsora (pizza), és nekünk is szabad használni a telefont,
csak szóljunk előre. Nem kell már azzal fáradnunk, hogy meg szervezzük a
nyaralásukat, sőt még a mi szabadidőnket is készségesen beosztják. („Te és apa sokkal jobban fogjátok érezni
magatokat a szobátokban, távol minden zajtól.”)
A 8. fokozat az esküvőjük után egy nappal kezdődik, amikor
egyetlen éjszaka leforgása alatt zsenivé válunk. Mindent tudunk a pénzátutalásról,
a hitelkonstrukciókról, és arról, hogy milyen lángon sül a piskóta
aranybarnára. Ez a mi virágkorunk. Milyen kár, hogy a legtöbb szülő nem bírja
cérnával ilyen sokáig!”
Ti mit gondoltok erről?