Mitől gyerek a gyerek és mitől felnőtt a felnőtt? Melyek a
lényeges különbségek? Ha ezt megválaszoljuk, akkor egyúttal arra is választ
kapunk, hogy mi az az út amit – jó esetben – bejár a gyermek, míg felnőtt lesz,
mely területeken zajlik le a tudatos vagy tudattalan fejlődés. Ez az áttekintés,
a teljesség igénye nélkül, három témakört emel ki.
Az első és legfontosabb tény, hogy a gyermek
kiszolgáltatott, függő helyzetben van, a vele történtekre neki kevés befolyása
van. Ez a csecsemők esetében a legnyilvánvalóbb, de igaz a kicsikre, az
ovisokra, a kisiskolásokra és bár az önállóságuk egyre nagyobb, de
egzisztenciálisan és érzelmileg érvényes a kiskamaszokra, sőt a serdülőkre is. A
gyermek kisebb és gyengébb, mint a felnőtt, kiszolgáltatottságát ez is erősíti,
de lélektanilag – érzelmileg – ennél is nagyobb jelentőséggel bírnak az
elsődlegesen fontos mások, legfőképp anya és apa. Ez a mi pozíciónk tehát igen
érzékeny, hisz ez a függés és ez az erőfölény mérhetetlen hatalmat ad, amellyel
visszaélni akkor is könnyű, ha méltatlan.
Ehhez mérten felnőttnek azt tekinthetjük, ha valaki
független, anyagilag és érzelmileg nem kiszolgáltatott, életéről önállóan
dönteni képes.
A kisgyermek fokozatosan fedezi fel magát, mint cselekvő
lényt, és hamarosan megtanul akarni és nem-akarni nagyjából egy időben azzal,
hogy ezt kimondani is tudja: „akarom” és „nem”. Ezeket pedig igen
temperamentumosan, egész testükkel kifejezik és átélik: hangosak, csapkodnak,
kiabálnak, rúgkapálnak… Vagyis az indulataik, érzelmeik uralják őket, még nincs
egy belső szabályozó ami hűtené, kontrollálná ezeket a heves indulatokat. A
korai „hisztik” ugyan többnyire lecsengenek, de ez az indulati szabályozás még
sokáig alakul, sőt sokaknak még felnőttként is nehezen megy „uralkodni magán”
és hasonlóan kiabálnak, csapkodnak, ha valami nem a tervek szerint sikerül,
mint a gyerekek. Vagyis felnőttként elvileg már nem vagyunk „áldozatai” még a
forró, heves érzéseinknek sem, hanem higgadtan, józanul, reálisan,
gyakorlatiasan tekintünk rájuk; igen, most dühös vagyok.
A következő fontos témakör a felelősség. A gyermek
szükségszerűen nem tud felelősséget vállalni bizonyos dolgokért, mert nem
tudhat még a már említett kiszolgáltatottsága, a szűkös fizikai és
idegrendszeri mozgástere miatt. Például nem tudja eljuttatni magát az óvodába,
hiába van beíratva, jódarabig nem tud magának enni adni és tehetetlen, ha a
szülei az ő megkérdezése nélkül döntenek úgy, hogy elköltöznek többszáz vagy
többezer kilométerrel odébb. A felelősségek köre ideális esetben együtt nő a
gyermekkel, ezek fokozatos és szisztematikus kijelölése viszont a szülő
feladata. Az érés során – ahogy nő a terhelés – a gyermek fokozatosan
megtanulja előre látni tetteinek következményét, vagy lehetséges
következményeit. Például, hogy az ablak betörik, ha rárúgom a labdát. Vagy,
hogy bőgni kezd a kistesóm, ha elveszem a játékát, vagy hogy apa megszid, ha
kiderül, hogy hazudok. Ám a legtöbb gyerek még kiskamaszként sem gondol bele,
hiába látja át. Ha úgy hozza a kedve akkor elrúgja a labdát, elveszi a játékot
és hazudik, függetlenül a következményektől, „felelőtlenül”.
Felnőttként – papírforma szerint – mérlegelem a lehetséges
következményeket és ennek mentén cselekszem, vagy nem, vagyis felelősen hozok
döntést. Például, hogy mikor és hogyan mondok fel, vagy hogy megházasodom-e,
vagy hogy mi lesz az idősödő, betegeskedő szüleimmel, vagy hogy felveszek-e
hitelt.
(A helyzetet bonyolítja persze egy sor részletkérdés, mint például az
olyan „tudattalan döntések”, mint egy nem tervezett várandósság, vagy egy
„véletlen” lekésett vonat, amelyik egy fontos megbeszélésre vitt volna, stb.
Ezek bár izgalmas kérdések, ennek a cikknek most nem témája.)