Bár anyák napja elmúlt, bennem
rekedt egy látvány és egy érzés, s ezt megosztom veletek.
Tornára jár a gyerekem, szeret menni,
közel is van, napos időben egy kellemes séta, pikkpakk átöltözés,
búcsúpuszi és eltűnik az edzőterem ajtaja mögött.
Egy édesanyára leszek figyelmes, akiről azt tippelem, hogy fiatalabb nálam, 30 körüli lehet. Mei tai hordozóban előre van kötve egy kisbaba, kábé nyolc hónapos, bóbiskol a kényelmesben, ezért halkan kéri, kérleli szelíd szavakkal Eszterkét, hogy vegye le a ruháját, vegye fel a dresszét. Eszterke kb hároméves, ő a legfiatalabb a csoportban, de bukfencben veri a többieket. A kislány ide-oda bámészkodik, nem öltözik, az anya letérdel hát és átöltözteti.
Míg tornáznak a gyerekek, a szülők a váróban, vagy kint az udvaron foglalhatják el magukat. Ekkor látom, hogy egy nagy-kis fiú is tartozik ehhez az anyukához, hat-hét év körüli, és a várótermi asztalon egy feladat lap – munkafüzet? - van előtte. Az anya együtt nézi vele, felolvas valamit. A kisbaba nyugtalan lesz, aztán már sír. A mama kiveszi a hordozóból és mellre teszi, keblét egy sállal takarja el. Közben mesét olvas a nagyfiúnak. Aztán a mama sétálgat a picivel, aki elalszik, a „nagy” betűelemeket gyakorol a füzetében. A tornaórának vége. A mama szeretné, ha Eszterke felöltözne, de ez esélytelen. Újra letérdel, közben az alvó baba feje megbillen, a lába is beszorul az anya combjánál, de alszik tovább, az anya megérinti a fejét, miközben Eszterke izzadt dresszét húzza le a kislányról.
Az arcát figyeltem lopva, és nem
suhant át rajta sötét felleg, indulat, elfojtott szitokszó. Az
arca nyugodt. Nem mutat fáradtságot, holott egész biztos
fáradt, nem sajnálja magát, nem grimaszol. Teszi a
dolgát, anyaként, háromszorosan, segítően, csendesen.
Neki ajánlom mély tisztelettel ezt az (újrainduló) írást és az összes többgyermekes édesanyának, akik hasonló hősiességgel osszák meg a figyelmüket és szeretetüket a gyermekeik közt nap mint nap.
Kívánok ilyen nyugalmat és belső erőt, mint amit Eszterke anyukája mutatott nekem.