Hogyan
lehetnék szelíd szülő, ha a gyerekem sem szelíd? - kérdezte a
barátnőm a minap és én eltűnődtem ezen, a beszélgetésünk
kapcsán.
A
szelídség nem feltétlen jelent nyugodt gyereket, vagy nyugodt
szülőt. Önuralmat és empátiát viszont jelent, akkor is, ha
amúgy temperamentumunk inkább tüzes, erőteljes.
A
gyerekek fontos sajátossága, – életkori jellegzetessége –
hogy a viselkedését nagyban befolyásolják az érzelmi és testi
állapotok, míg a felnőtt „életkori sajátossága” épp az,
hogy ezeken uralkodni tudjon.
Mit
jelent az uralkodás?
Azt
a mozzanatot, hogy még azelőtt felfogom, hogy dühös vagyok,
mielőtt földhöz csapnám a tényért, és módomban áll ezt
lefékezni annyira, hogy legkevésbé legyen félelmetes a gyereknek.
A
feladat az, hogy megtaláljuk azt a módot, amivel az indulatunk a
felszínre jön, és lehetőleg valamelyest megnyugszunk, de ez sem
fizikailag, sem verbálisan nem bánt senkit és nem is ijesztő.
A
szakkönyvek így fejezik ki: a düh biztonságos kifejezése. Én
dühöngök de biztonságban van a környezetem, és én is
biztonságban vagyok, hogy nem lesz rossz következménye annak ha
dühös leszek, pl nem szül dühöt, bosszút, félelmet, vagy
igazságtalanságérzést, ergo nem leszek büntetve, a dühös
viselkedésem is el van fogadva.
Anyának
(szülőknek) és a gyereknek is joga van dühösnek lenni. Az, hogy
ezt hogyan lehet kifejezni cselekvésekkel és szavakkal, az
temperamentum és családi konszenzus függvénye, leszámítva azt a
határt, hogy senki testi épségét nem lehet veszélyeztetni.
Nálatok
ez hogy megy?
Takarót,
bútort, párnát püfölni, toporzékolni, némán, vagy hangosan
kiáltani, papírt széjjeltépni, papírra erőteljesen firkálni,
esetleg valamit eldobni, földhöz csapni, amit használhatunk erre a
célra. Lehet csak szavakkal „dobálózni”: megfogalmazni
hasonlatokkal, amit érzünk, amit megtennénk, de nem teszünk meg,
csak elképzeljük és kimondjuk: legszívesebben ripityomra
törném az összes tányért, olyan mérges vagyok! Felnőtteknek
jobb ilyenkor is inkább tárgyakkal példálózni, nem
családtagokkal, hogy pl. kinek a fején akarjuk szétverni a tányérokat.
A
gyerekek, ha ez nincs tiltva, simán kimondják, hogyan
géppisztolyoznák szét az osztálytárs beleit, ami a
szavak/érzések szintjén megengedhető, sőt.
Ez
a „mintha mező”, a megosztott képzeleteink tere, egy nagyon
fontos hely és lehetőség, hogy úgy élhessünk át élményeket,
érzéseket, hogy az valójában nem történik meg. A gyerekek
legtöbb (szerep)játéka ebben a lehetőleg biztonságos képzeleti térben játszódik,
ahol teljes lehet a szabadság.
Az
indulatokkal különféle módon bánunk, van aki kifele éli ki, van
aki befele rágódik. Bár lehet eredendő különbség, de a
gyerekek alapesetben kifele működnek, kiadják magukból az
érzelmeiket, ha erre lehetőséget kapnak.
A
teátrálisan dühös szülőknek is érdemes számolni azzal, hogy a
gyerekük mint valami kamera rögzíti a viselkedést és beépíti,
hogy ezt így kell, így lehet...
Hogyan
lehetek tehát szelíden (biztonságosan) dühös?
-
Megfogalmazhatom mennyire nagyon dühös vagyok, mit tennék
legszívesebben. (A másik sértegetése ekkor is tilos.)
-
Kifejezhetem ténylegesen élettelen tárgyakon, szimbolikusan.
(Embert, állatot bántani tilos.)
Ahogy
minden szabályt, ezt is sokszor és lehetőleg mindig higgadtan
érdemes elmondani, és határozottan leállítani újra és újra,
mert attól még, hogy elmondom egyszer-kétszer-háromszor az még
nem épül be, és ez a kisgyerekektől nem is elvárható. Amikor
pedig a gyerek megteszi, amit kérünk, (a „szabály” szerint)
akkor ezt vegyük észre és jutalmazzuk meg puszival, érintéssel,
szavakkal.