2014. október 29., szerda

Barkochba/barkóba-játék az óvodással

Nálunk a családban a férfiak nem szeretik a barkóba játékot. Eddig nem szerették legalábbis, de amióta a lányom javasolja a „kitalálós játékot”, ők is játsszák, mese nincs.

Legtöbbször állatokkal játszunk, de van, hogy testrészekkel, emberekkel, vagy mesefigurákkal. Kezdetben amikor a gyerek megakad, lehet mondani, hogy kérdezd azt hogy..., aztán már ő kérdezi, hogy mit kérdezzen, aztán rájön az izére és okosakat kérdez magától is. Mi négy és öt éves kora közt kezdtük spontán, főleg mert én szeretek ilyet játszani és kipróbáltam a gyerekkel.

Amellett, hogy az ovis barkóba roppant szórakoztató, a gyereknek és felnőttnek is láthatatlan, ám annál fontosabb hozadékkal bír: egymás elméjében teszünk látogatást. Találd ki mire gondolok! Találd ki mi van a fejemben! A gyerek elindul egy gondolatmeneten, és kérdezget, keresi az utat a megoldáshoz. Ezen „követi” a felnőtt, úgy hogy egy lépéssel előtte jár, hisz – nehézségtől függően – kérdéseket „súg”, segíti a gyereket. A felnőtt kettős tudattal játszik: egyszerre gyerek és felnőtt, egyszerre tartunk a gyerekkel és járunk előtte.

Például az anya az apára gondol.
- Gondoltam, ember.
- Itt lakik?
- Igen.
- Gyerek vagy felnőtt?
- Felnőtt.
- Fiú vagy lány?
- Fiú.
- Ááááááá, ez könnyűűűűű!! - kiáltja megdicsőülten és vidáman, amennyiben más felnőtt férfi nem lakik ott. - Apaaaaaaaa!

A játék az elejétől a végéig élvezetes, a kitalálás folyamata is izgalmas, aztán a rájövés igazi közös öröm. Mindez egy-két percig tart, ha bonyolódik a feladvány akkor talán tovább.

Amikor a gyerek az, aki gondol, a helyzet fokozódik, mert az ő rendszerében még nem evidens, hogy ha az állatnak két lába van, akkor minden bizonnyal csőre is van meg szárnya, vagy nála ha egy állatnak a szőre nem hosszú, akkor az bőr, illetve négylábú állatoknak „elől kettő és hátul kettő lába” van, többízben leszámolva fejben a kigondolt állat lábait.
Nálunk például az elefánt egyik azonosítója (amellett, hogy hossszzzzúúúú ormánya van), hogy „van kicsinye” mert az állatkertben tavaly láttuk a kis Ashát, az elefántkölyköt (aki csecsemőként akkora magas volt, mint a gyerek négyévesen).
Egyik emlékezetes és megizzasztó feladvány a lányommal úgy hangzott, hogy állat, fehér, két lába van, nincs szárnya, nem is tud repülni. Ezen az abszurditáson eléggé elakadtam, mikor megkérdeztem mi a kedvenc étele, ami felfedte a rejtélyt: a répa! :)
Vagyis az összehangolódás, együtt-játszás része, hogy tudjuk vagy sejtjük, hogy milyen ismereti vannak a gyereknek, illetve elfogadjuk, ha azt válaszolja, hogy „nem tudom”, például, hogy az adott állat hol él, hogyan szaporodik, mivel táplálkozik. A dolgok, élőlények mérete is egyszerűvé redukálódik, minden lehet kicsi, közepes vagy nagy. Esetleg icipici, vagy böhömnagy...

A játékba beépülnek a gyerek természetes, hétköznapi tapasztalatai, például az állatkertben látott állatokról, a saját állatainkról, a kert növényeiről, mesék szereplőiről, a család tagjairól, az óvodás társakról... Valamint beépülnek olyan implicit tartalmak, hogy valami egy bizonyos, konkrét, (állat, fa, tárgy pl a szomszéd kutyája, Bodri, vagy Anya pöttyös kávéscsészéje) vagy általános kategória, pl zsiráf, medve, fóka... (Ez utóbbi nálunk úgy hangzik el kérdésként, hogy „Az állatkertből ismerjük?”) Szintén a sorok közti tapasztalat, hogy például az ismerőseinket honnan ismerjük, hol laknak, jártunk-e náluk, ők jártak-e nálunk... Megannyi aktiválódó ismeret, tudás, tapasztalat!

Példa: A gyerek a szilvafára gondol, az elején tisztázzuk, hogy „fa”.
- Van a kertben?
- Igen.
- Ehető a termése?
- Igen.
- Te szereted?
- Igen.
- A termése piros?
- Nem.
- Fekete?
- Nem.
- Lila?
- Igen.
- Rákérdezhetek?! Szilvafa???!!
- Igennnn!

A továbbfejlesztett és háromszemélyes verzióban a gyerek kigondol valamit, azt megsúgja az egyik felnőttnek és a másik felnőtt azt kitalálja. Ekkor a gyerek passzív néző-hallgató: figyeli, hogy a felnőttek hogyan találják ki az ő feladványát!

Az óvodások sajátossága, hogy szeretik az ismétlődéseket, ebben is megnyilvánul: a gyerek szívesen lejátssza ugyanazt a feladványt többször, nem unja, sőt az ismétlődés örömet okoz, biztonságot, ismerősséget jelent.
A másik gondolatának a kitalálása egy másik óvodás jellegzetességnek az omnipotencia érzésnek, mindenhatóság illúziójának is természetes teret ad.

Végezetül a fontos szabály: a játék nem szólhat a gyerek kinevetéséről, kioktatásáról, vagyis megalázásáról. A játék szerves része, hogy butaságot is ér, (sőt kell) kérdezni, egyfelől a folyamat sajátossága miatt, hisz a „rossz” tipp is a megoldás felé terel, másfelől a gyerek korlátozott ismeretei természetesek, ezeket, emiatt kinevetni tilos! Aki nem tud kellő tisztelettel játszani, az ne is próbálkozzon inkább.
(Feltételezhető, hogy az a felnőtt, aki nem szeret barkóbázni, annak egyfelől nehezére eshet ez a mentális kirándulás, a másik gondolatmenetének a letapogatása, másfelől régi, akár elfeledett kigúnyolások, megszégyenítések emlékét idézheti...)

Összefoglalva a játék leírása: (didaktikusan:)

                      Kitalálós-játék (Barkóba az óvódással)

     Minimum részvevők: egy gyerek, egy felnőtt

     Menete: az egyik kigondol valamit, a másik kérdésekkel megpróbálja kitalálni

     Specialitások, szabályok:
           Csak olyanra lehet gondolni, amit a gyerek ismer
           A gyereknek lehet segíteni, hogy mit kérdezzen
           A gyerek kérdezhet kiegészítendő (=nem-eldöntendő) módon
           A gyereket tilos kinevetni és kioktatni

 
Ha kipróbáltátok, írjátok meg a tapasztalataitokat: nálatok hogy ment??