Mit mondjunk a temetőről a gyereknek?
Mit mondjunk a halálról? Hogyan gyászoljunk otthon, ha
elveszítettünk valakit, akit szerettünk?
Mindez akkor nehéz, ha a felnőttnek
nehéz. A szülők, a család szemléletén, hagyományain, érzelmein
múlik, hogy a halál, az elmúlás hogyan jelenik meg, hogyan
jelenhet meg a családban, a hétköznapokban, a játékokban. A
felnőtt akkor hiteles, ha valóban azt mondja amiben hisz. A
felnőtté válás természetes része a halálhoz való
kapcsolatunkat újra újra átgondolni, s ennek egy évről évre
ismétlődő lehetősége a halottak napja, illetve ahogy ismerőseink
és szeretteink halálát megtapasztaljuk, átéljük. Az elmúlás
kérlelhetetlensége, visszafordíthatatlansága fájdalmas, amit
sokszor nehéz természetesként kezelni. A szülés-születés,
hasonlóan a halálhoz, visszafordíthatatlan lezárása egy
életszakasznak, fájdalommal is jár, mégis könnyebb természetes
folyamatként gondolni rá.
A gyerekek egyfelől saját
életkoruk-érettségük alapján gondolkodnak a halálról, másfelől
hat rájuk amit otthon látnak, hallanak. Ami nekik természetes
lenne, ijesztővé válhat ha a szülők (például a saját érzelmi
feldolgozatlanságaik, vagy lélektani tudatlanság miatt)
többértelmű, bonyolult, irreális magyarázatokkal állnak elő,
például, hogy a nagyapa a föld alatt alszik, vagy hogy az égben
van és figyeli, hogy mit teszünk... Ezek károsan ható
megfogalmazások, ha belegondolunk, hogy ezek után a gyerek mit
érezhet az alvással kapcsolatban, vagy milyen érzéseket kelthet
benne az állandóan figyelő (ellenőrző?) nagyapa, akkor talán
nem mondunk ilyeneket.
A óvodások már érdeklődnek a téma
iránt, de a visszafordíthatatlanság még nem értelmezhető, nem
átélhető számukra. Játékaikban aki meghalhat, az fel is
támadhat. A meghaláson természetesen tudnak átsiklani. Az alsó
tagozat időszaka alatt – a kognitív éréssel párhuzamosan –
az irreverzibilitás már felfogható, és a halálnak is nagyobb
súlya, jelentősége lesz, ha a családból meghal valaki. Számít,
hogy milyen intenzív, mennyire rendszeres, közeli volt a kapcsolat
az elhunyttal, ez a kapcsolat örömteli, pozitív volt inkább, vagy
kritikus, nehéz. A gyerekek én-központú világában könnyen
adódik a gondolat, hogy ő tehet a papa haláláról, hisz milyen
mérges volt rá... Ha a haláleset után a gyerek viselkedése
(tanulmányi eredménye, testi állapota) jelentősen megváltozik,
akkor érdemes pszichológushoz fordulni.
Ahogy a temetőbe készülődünk vagy
ha más alkalommal a halál témája szóba kerül lehetőleg
egyértelműen, konkrétan, tárgyilagosan fogalmazzunk, hitünknek
megfelelően és illeszkedve a gyerek életkorához és
érdeklődésének mélységéhez, minél inkább kerülve a
félreérthető (és ezáltal ijesztő) megfogalmazásokat.
Meghalt. Már nem dobog a szíve.
Ilyenkor az a szokás, hogy eltemetjük az embereket. Megyünk a
temetőbe, hogy emlékezzünk rájuk; ez egy emlékhely ahol gyertyát
gyújtunk. Már nem tudunk vele találkozni, de emlékezni tudunk rá.
Akár fel is idézhetünk egy emléket az elhunyttal kapcsolatban.
Amíg a gyerek nem kérdezi, amíg spontán nem kerül szóba, addig
én kerülném, hogy például hamvasztásról, urnáról,
szétszórásról beszéljek.
A legfontosabb, hogy mi felnőttek
összhangban legyünk azzal, amit mondunk. Érdemes át is gondolni,
akár társunkkal, barátainkkal átbeszélni, hogy vagyunk mi a
halállal, elmúlással, elhunyt nagyszüleinkkel, vagy szüleinkkel,
mielőtt a gyermekkel beszélgetnénk erről.
Ha a családot veszteség éri, egy
szerettünk meghal gyakran felmerülő kérdés, dilemma, vagy
ijedtség, hogy mit tehetünk a gyermekkel ebben az időszakban?
A mi gyászunk az övé is, természetes
ez a folyamat, nagyobb hiba kizárni őt, elrejteni előle, mint
bevonni, vele együtt átélni. Érdemes ekkor is megfogalmazni
például, hogy anya szomorú, mert a papa nagyon hiányzik, fáj
hogy meghalt. Felidézhetünk közös emlékeket a gyerekkel
együtt. Az élet azonban valóban megy tovább és a gyász ideje
alatt is szabad és fontos nevetni, örülni tudni együtt a
gyerekkel. Mintha lenne egy gyászoló énünk, amellett, hogy a
gyereket szeretni tudó anyák maradunk. Ha a gyászoló azonban nem
tud a gyerekre hangolódni, rá figyelni, szükség esetén
megnyugtatni és a gyerek kényszerül az erősebbnek lenni, akkor
szintén érdemes segítséget keresni a felnőtt vagy akár az egész
család számára.
A gyász időszak legfontosabb feladata
az elhunyttal való kapcsolat újraírása, a megmaradt kapcsolatok
újrarendezése. Ebben az időszakban felidézünk, újraélünk sok
régi emléket, azonosulunk az elhunyt egyes tulajdonságaival,
szeretetünket visszavonjuk. A gyász búcsú, elengedés és
újraépítés, meghatározott, természetes lelki és akár testi
folyamatokon keresztül. Lázadás, düh, önvád, belenyugvás,
elengedés – megannyit nehéz érzés, viharos vagy éppen nagyon
passzív lelki állapot. A gyász ideje az a gyász ideje. Ahogy a
születés utáni első hat hét, az újszülöttkor is egy
speciális, sok változást, érzelmi hullámzást okozó időszak.
Legyünk türelmesek gyászoló önmagunkkal vagy ismerőseinkkel.
Végezetül szeretném megjegyezni,
hogy nem mindegy, hogy mi az amit a gyerek lát tévében,
számítógépen, elektronikus játékokban és mi az amit elképzel
a mesék, népmesék, tündérmesék szimbólumokkal sűrített
szövegei által. A kész képek sokkal félelmetesebbek, a fikciót
valóságossá teszi, a természetes folyamatoknak torz jelentést
ad, és természetellenes (gyilkos) folyamatokat a hétköznapok
szintjére emel. Sem a tévé sem a számítógép nem gyerekeknek
való. Ha engedjük nézni, ellenőrizzük a látható tartalmakat és
beszélgessünk a gyerekkel.