Az érzelmeink befolyásolják
tetteinket, kinek jobban, kinek kevésbé.
A gyerekeknek nagyon.
A gyerekek érzelmi lények, náluk
előbb van az érzelem és aztán a viselkedés. Ez az a működés,
ami elsősorban megkülönbözteti a gyerekeket a felnőttektől. Az
érése, növekedése során tanulja meg az érzelmeit szabályozni,
tetteit kivonni az érzelmek fennhatósága alól, amennyire lehet.
Ez felnőttként sem könnyű, hányszor
teszünk indulatos mozdulatot, hányszor beszélünk idegesen a
szeretteinkkel, hányszor ragad el a mérgünk...
Hogyan érthetjük meg mit érez a
gyerek?
Ez egyfajta kódolási munka. Fordítás.
Kis odafigyeléssel nem olyan nehéz meglátni mit üzen a
testbeszéde, a hangsúlya, az arca, a beszédének a ritmusa...
Amikor a gyerek érzelmeit felismerjük,
és kimondjuk, megnevezzük, ezzel több fontos dolgot érünk el.
Megnevezünk valami nem-megfoghatót, ami mégis jelen van.
Legitimáljuk. Az érzelmet és ezzel a gyereket is. Így érzel, és
én látlak és elfogadlak az érzelmeiddel együtt. A szeretetünket
fejezzük ezzel ki felé; az elfogadás kifejezése a gyerekek
elsődleges szeretetnyelve.
A mindennapokban számtalan olyan
verbális falba, kommunikációs sorompóba ütközünk, amelyekkel
semmibe vesszük az érzelmeket. Szülőként is gyakran csináljuk,
észre sem vesszük, ártalmait nem ismerjük. Egyszerű példa a „Ne
bőgj már!” vagy a „Ezért a hülyeséségért bőgsz?” Ezek
pont azok a kerülendő megszólalások, amik elmagányosítják a
gyereket, jelentéktelenné minősítik. A szülőt zavarja a sírás,
lekicsinyli a sírás okát, bagatellizálja a gyerek problémáját,
és/vagy simán megtiltja, leállítja.
Thomas Gordon a nagy kommunikációs
mester egy csokorra való ilyen „verbális sorompót”
összegyűjtött, amelyek közös tulajdonsága, hogy megakasztják a
párbeszéd érzelmi fonalát, és vakvágányra terelik,
kisiklatják. Sőt némelyik kifejezetten ártalmas is. Mind
használjuk ezeket, gyakrabban vagy ritkábban, főleg mert velünk
is használták, akár máig is halljuk.
Melyek ezek a verbális sorompók?
A kiindulási helyzetben a gyereknek van
valami baja, problémája, érzelmi egyensúlya kibillent. Például
a sírva jön mellettünk, mert maradni szeretett volna még a
játszótéren.
Utasítás, parancsolás: Hagyd abba
a bőgést!
Fenyegetés, figyelmeztetés: Ha nem
hagyod abba, itt hagylak! / Fejezd be, különben nem kapsz
édességet!
Prédikálás: Látod, látod, jobb
lett volna el sem jönni, akkor most nem bőgnél így... csupa kosz
vagy, és most még ez a takony is...
Tanács, megoldási javaslatok: Inkább
nézelődj, nézd a néniket, a kutyákat, a fákat...!
Kioktatás, logikai érvelés: Én
szóltam, hogy haza kell érnünk időre. Ha nem érünk haza, nem
leszek kész estére a vacsorával.
Ítélkezés, hibáztatás, kritizálás:
Ha ebédnél nem húzod az időt, többet maradhatunk volna.
Kifigurázás, gúny: Úgy bőgsz,
mint egy csecsemő, oáááááá, oááááááá.....
Értelmezés, diagnosztizálás: Pont
úgy bőgsz, mint a testvéred, ez valami családi vonás lehet
nálatok...
Bagatellizálás: Nna, emiatt ne
bőgj már, katonadolog, semmiség...
Kérdezősködés: Mi bajod van még
mindig? Fáj valamid? Szorít a cipőd? Szomjas vagy?
Dicséret, egyetértés: Milyen
szépen jössz mellettem...
Elterelés, humorizálás: Nézd
mennyi kutya van ott, számoljuk meg hány lábuk van!?
Az ilyen reakciók semmibe veszik a
gyerek érzéseit, amiből a gyerek azt tanulja meg, hogy az érzések
nem számítanak, illetve az ő érzései nem számítanak, nem
fontos. Ez hosszú távon nagyon káros tapasztalat. A szülőt
frusztrálhatja, hogy sír a gyereke, de attől szülő, hogy
uralkodjon ezen és a gyerek valós fájdalmát, hogy nem maradhatott
annyit a játszótéren, amennyit szeretettett volna, átérezze és
elfogadja.
Mit mondhat a szülő:
Empatikus reakció: Látom szomorú
vagy, hogy el kellett jönnünk. El vagy nagyon keseredve. Szerettél
volna még játszani... Mivel játszottál volna...?
Ahogy a „Bárcsak módszer”
esetében, itt is elképzelhetjük együtt, amit szeretne a gyerek. A
gyerek a szülő mellett érzi biztonságban magát fizikailag. Ha a
vágyaiban a szülő osztozni képes, akkor lelkileg is nagy
biztonságban, otthon lesz veled, bárhol vagytok.