A minap újra a „hisztiről”
beszélgettünk és én újra elgondolkodtam a kérdésről....
A „hiszti” egy pejoratív, lekezelő
kifejezés legtöbbször, főleg ha egy felnőtt nő, vagy férfi
„hisztizik”, de a gyerekek hangos, erőszakos, sokszor
érthetetlen hisztijeit sem szoktuk szeretni, minimum idegesek
leszünk tőle, de sokszor agresszívek is.
Éppen emiatt a lekezelő hangnem és
tisztázatlan jelentés miatt nem szeretem ezt a kifejezést.
A „hisztit” talán pontosabb, ha
gyermeki dacnak nevezzük, de mindenképpen egy komplex érzelmi
kommunikációs aktusnak tekintjük, ami életkorilag egy érési
szakasz, kb másfél éves kortól akár végig az óvodáskoron át,
attól függ mennyire „tanul rá” a gyerek erre a kommunikációra.
A „hiszti” bár a gyerek „csinálja”
a szülői kommunikáción múlik, hogy mennyire, hogyan, meddig
marad abban az érzelmi feszültségben a gyerek, amit így tud
kifejezni. Még nem tudja máshogy.
Az empátia az, amit tudatosan be kell
kapcsolni egy ilyen helyzetben, és a saját frusztrációnk, amit
tudatosan ki kell kapcsolni, mert a gyerek nem akarattal bosszant,
nem célja az idegesítés, nem „rossz”, sőt ő éppen eléggé
rosszul érzi magát valami miatt. Vagy rájövünk, vagy nem, hogy
mi miatt, de az biztos, hogy türelmes megértéssel megvárhatjuk,
míg kijön ebből a frusztrált állapotból, uralkodva saját
indulatainkon.
Hogyan előzhető meg a hiszti?
Az empatikus családban, ahol a
gyermeket életkorának és érettségének megfelelő környezet
veszi körül, a gyerekek minimálisan hisztiznek.
Hogyan lehet reagálni, amikor a gyerek
nagyon szeretne valamit, de vissza kell őt utasítani, és félő,
hogy épp ilyenkor lesz hiszti a válasza... Lehet megadni, amit kér.
Ez nyilván nem megy a végtelenségig. Lehet kapásból támadni őt,
ráncigálni, fenyegetni – ebből sem tanul igazán semmi
hasznosat. És lehetünk megértőek, hogy ő márpedig szeretne
valamit. Olyan jó lenne, ha megkaphatná. Valóban szeretné. Egy
darabka édességet, valami csillogó tárgyat, vagy nyakbaülni …
de ezt nem lehet éppen most. Az akadályoztatás számára
frusztráció, ahogy sokszor egyébként nekünk felnőtteknek is,
lássuk be. Mit teszünk mi, amikor vágyunk valamire? Ábrándozunk.
A gyerek elsődleges érzelme ekkor a
vágyakozás, vágyás, akarás. Nem a birtoklás. Az ő vágyában
osztozni „csak” figyelem, energia, jószándék kérdése, nem
kerül pénzbe. Ginott úgy írja, biztosítsuk együttérzésünkről,
hamár vissza kell utasítanunk. Hogyan fejezhetem ezt ki?
Bárcsak-módszernek hívom én ezt, mert ez a kulcsszó: bárcsak!
Bárcsak a tiéd lehetne,
bárcsak megvehetném, bárcsak maradhatnánk még a játszótéren...
A vágyában osztozunk, elfogadjuk azzal, hogy kimondjuk. Azt a
keretet, korlátot, hogy az nem történhet meg (sose, vagy most
éppen), azt mi tartjuk, de kimondjuk, megvalósítjuk a vágyát a
szavainkkal.
Próbáljátok ki!