Kedvelem az együttműködés
kifejezést, olyan szemléletes ez a szóösszetétel; van benne partneri viszony, közös-ség, együttesség és aktivitás. Cél
felé haladás.
Hogyan haladhatnánk a cél felé
mindketten eléggé hatékonyan?
Jó, ha tudjuk, hogy mi a cél. Jó, ha
sejtjük, hogy a gyereknek nem evidensen ugyanaz a célja, sőt. A
legtöbbször őt meg kell nyerni. Sok szülő ilyenkor a fenyegetést
használja, - ha nem jössz, itt hagylak, pápá – ami, ha kedves
tónusban hangzik is el, azért nagyon félelmetes, és mindenképp
visszaélés a „hatalmi” helyzetünkkel. (Finomíthatjuk ezt pl.
a Gyere, nézd én elindultam mondattal.)
Fontos alapvetés, hogy a gyerekek
szeretnének velünk együttműködni. Ha ebbe tartósan zavar
csúszik, akkor az empátiás kapcsolatban lehet a hiba, amit
gyakorlással, önfejlesztéssel korrigálni lehet.
Az együttműködés elérésére több
„trükk” létezik, amiből választhatunk a stílusunknak
megfelelően, próbálkozhatunk, hogy melyik gyereknél, melyik
szituációban mi működik.
Az első még nem annyira kommunikációs
eszköz: ez a napirend és hetirend. Az a gyerek, amelyik tudja, hogy
milyen események következnek, jobban együttműködik, mint akinek
spontán kell újra és újra alkalmazkodnia valami váratlanhoz. Ha
előre szólunk, hogy mi következik, az is segítség, hogy
átkapcsoljon.
A következő alapvetés, hogy jó, ha
a gyereknek hagyjuk, hogy aktív legyen, hogy mi megsegítjük abban,
hogy ő együttműködhessen velünk. Valami jellel emlékeztetjük a
feladatára, csak a szemünkkel mutatjuk, ha valamit el kellene
tennie, vagy fel kellene vennie, csak röviden utalunk rá, hogy mit
várunk el tőle, és nem személyeskedünk, nem szövegelünk, nem
szidalmazzuk, nem mártírkodunk. Segítünk, hogy segíthessen. A
gyerekek szeretnek együtt-működni.
Segíti az együttműködést, ha
választási lehetőséget kínálunk a gyereknek, kettő, max. három
elemből. Segíti, ha feladatot adunk neki, ügyességi szintjének
megfelelően részt vehet a házimunkákban, főzésben vásárlásban.
A kisgyerekként konyhából kiküldött gyerekeket serdülőként
könyörögve sem lehet majd visszahívni.
A gyerekekre szabott környezet is
szűkíti a konfliktusok terét, ha elpakoljuk, amihez ne nyúljon.
Plattner a belülről jövő
engedelmesség alapjának a bizalmat tekinti. Az a gyerek, akire
rábíznak feladatokat, mert megbíznak bennük, azok túl azon, hogy
örömmel végzik el a feladatot, ezt a képes-vagyok-rá én-érzést
egy életre beépítik a személyiségükbe.
A szigorral, fenyegetéssel elért
engedelmesség félelemből fakad, ami félelemre és kívülre való
megfelelésre, függésre tanít – torzít.
Végül de nem utolsó sorban a
„nevelés” lényege a példamutatás. A hétköznapi életben mi
felnőttek is sokszor működünk-együtt házastársunkkal, saját
szüleinkkel, munkatársainkkal, és gyerekeinkkel – amely
interakciókat látnak és magukévá tesznek a gyerekek.
Aztán viselkedésükkel tükörként
szembesítenek magunkkal, gyenge pontjainkkal.