Drámamentes fegyelmezés – így szól
a cím és a fülszövegből kiderül, hogy a dráma, itt amolyan
otthoni cirkusz, zajos családi jelenet, amikor kiabálás, esetleg
dobálózás, ajtócsapkodás is előfordul. Ennek mellőzését,
megelőzését ígérik a szerzők, és felidézik, hogy a
fegyelmezés szó a legrégebbi jelentése alapján azt jelenti, hogy
„tanítani” és legkevésbé sem azonos a büntetéssel.
A fegyelmezés, vagyis tanítás
lényege, hogy olyan készségek elsajátításában segítsük a
gyermekeket, amelyekkel hosszú távon képesek lesznek az
önkontrollra, és rugalmasan tudják kezelni a kihívást vagy
frusztrációt jelentő helyzeteket. Ezt ők integrált fegyelmezési
szemléletnek nevezik.
Az első fejezetben kifejtett
fegyelmezés-elméleti részben érvelnek az elfenekelés és a
kizárás (elküldés) büntető módszerek ellen és javasolják a
„miért-mit-hogyan kérdések” átgondolását, vagyis, hogy
miért viselkedik vajon így a gyerek?, mit szeretnék most
megtanítani neki?, hogyan tudom ezt legjobban megtanítani neki
most? A fegyelmezési filozófiánk átgondolására is bátorítanak
egy nyolctételes kérdéssor alapján.
A szerzők orvosi érdeklődésének
megfelelően a fegyelmezés máshol is olvasható – amúgy
üdvözlendő – érzékenyebb, figyelmesebb megközelítésén túl
a gyereknevelési módszerek, fegyelmezési eszközök agyra,
agyfejlődésre gyakorolt hatásával érvelnek, miszerint a
megfelelő, szeretetteljes tanítás/fegyelmezés olyan jó, hasznos,
új idegpálya kapcsolatokat épít ki az agyban, amelyet a gyerek
hosszútávon és más helyzeteben is használni tud.
Az agyról szóló második fejezetből
kiderül, hogy a racionálisabb, döntésekért, önkontrollért,
empátiáért felelős felsőbb agyterület a húszas éveinkig
fejlődik, gyermekkorban kifejezetten éretlen. A gyerekek főleg az
alsóbb, primitívebb, érzelemvezérelt – harcolj vagy menekülj –
agyterületeiket használják. A szerzők – kísérletekre és
kutatási eredményekre hivatkozva – azt állítják, hogy egy
feldúlt lelkiállapotú gyerekkel nyugodtan, kedvesen,
szeretetteljesen és világos határokat kijelölve beszélünk,
akkor ezzel az „okosabb” felsőbb agyterületekre hatunk miáltal
az egyfelől fejlődik másfelől idegi kapcsolat alakul ki a két
agyterület közt, ami az önkontroll alapja lesz a későbbiekben.
Ekképpen ez a drámamentes, integrált fegyelmezési módszer
egyúttal az elmét is fejleszti.
A materiálisabb, racionálisabb
szemléletű szülőknek, például az apáknak, ez valós és nyomós
érv lehet, hogy elgondolkozzanak saját nevelési beállítottságukon,
és annak a gyerekekre való hatásán.
A szerzők a fegyelmezés két lépését
ajánlják: kapcsolódás és átformálás. E két fogalmat bontják
ki a könyv központi részében, (a 3. fejezettől a 6. fejezetig),
elméleti és gyakorlati oldalról is megközelítve.
A „kapcsolódás” azt jelenti, hogy
világosan kinyilvánítjuk a köztünk lévő mély kapcsolatot
azzal, hogy figyelünk rá, meghallgatjuk, közöljük, hogy az ő
oldalán állunk, ha nem tetszik a viselkedése, akkor is. Ennek
eszközei a megnyugtatás, megerősítés (ráhangolódás az
érzéseire), figyelmes hallgatás, és a hallottak visszatükrözése.
Az „átformálás” azt jelenti,
hogy miután a gyermekhez kapcsolódva, együttérzésünkről és
szeretetünkről biztosítottuk, felmérjük, hogy a gyermek készen
áll, hogy figyeljen és tanuljon, és mi magunk is nyugodtak és
összeszedettek vagyunk. Ezután a megbízható, következetes és
szükséges mértékben rugalmas életfilozófiánk szerint
tisztázzuk újra és újra, hogy mit várunk el és mire
számíthatnak.
Mindezt igen részletesen és számtalan
példával megvilágítva fejtik ki a szerzők. Szerintük a
fegyelmezés voltaképp készségfejlesztés, és ha a fenti módon
járunk el, akkor a gyermek mind a saját mind a mások érzelmi
állapotaira reflektív lesz
 |
| Merrillee Liddiard illusztrációja az agyról a 63.oldalon |
Személyes véleményem szerint Daniel
Siegel és Tina Payne Bryson könyve kifejezetten túlírt, tele
didaktikus önismétléssel, bonyolultnak ható jelenségekkel. A
fogalmazás döcögős, maníros; én a tréfásnak szánt részeken
sem tudtam mosolyogni. Már az alcím is sokat elárul: „A káosz
lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű
gondozása.”
A 300 oldalas mű legpraktikusabb része
az a két függelék, amelyben vázlatosan, majd tömören
összefoglalva újra elismétlik amit a korábbi 270 oldalon már
leírtak. A szemléltető, képregényszerű rajzok „e helyett,
ezt” szerkezete nagyon hasonló a Faber-Mazlish könyvek
illusztrációihoz, illetve Merrilee Liddiard egyéb grafikái nagyon
szellemesek és emelik a könyv értékét.
Mindazonáltal szemléletében ez egy
jó könyv, hisz amellett érvel, hogy a fegyelmezésnek a gyermeket
segíteni kell és nem rossz érzéseket, dühöt okozni. A szerzők
fontosabbnak tartják a hosszú távú hatást, a hirtelen
megoldásoknál és a gyermek érzéseire és az erre való mélyebb,
alaposabb figyelemre fókuszál. Thomas Gordon, Haim Ginott,
Faber-Mazlish, Gary Chapman hasonló gondolatokat írt le más, talán
egyszerűbb fogalomhasználattal és hangsúlyozással. Az agyra, a
„fejlődő gyermeki elmére” való tudományosan alátámasztott
és közérthetően megfogalmazott hivatkozás emeli ki a szerzőpáros
könyvét a többi közül, amit köszönünk szépen.