 |
| Popper Péter és Popper Gábor |
A fordítás első részét itt olvashatjátok.
Eredeti cikk:
How Child Psychotherapists Deal with
Their Own Children IN Dr Haim Ginott Beetween Parent and Child -
revised and updated by dr Alice Ginott & dr H. Wallace Goddard;
Three Rivers Press, New York, 2003; Appendix B p215-p220
Hogyan bánnak a gyermekterapeuták a saját gyerekeikkel? [második rész]
Dr.
Hill: Csodálkozom,
hogy milyen kevéssé alkalmazzuk a klinikai tudásunkat a
gyereknevelésben. Én például ugyanúgy veszekszem a
fiammal, ahogy az anyám veszekedett velem, néha még a hangtónusom
is ugyanolyan, mint az övé volt. Mintha egy ismert magnószalagot játszanék újra.
Dr. Chambers: Újféle szalagot
keresel? Más viselkedés mintákat? Egy másik hangot?
Dr.
Hill: Én sem
kedvelem a szülői mintáimat. Tudatosság nélkül sok szülő
automatikusan ismétli a régi mintákat. De mi elvileg tudatosak vagyunk és
képesnek kellene lennünk új viselkedési forgatókönyveket írni
és hasznát venni a gyerekterápiás képzettségünknek.
Dr. Bruce: Úgy hangzik, mint a
tipikus szülők mondatai...
Dr.
Hill: Igen és
ez zavar engem. Otthon, amikor a dolgok rosszul mennek, nem tudom,
hogyan változtathatnám meg a helyzetet. Mint más szülők, én is
meghátrálok és megrettenek, a szakmai képzettségem és a sokéves
gyerek-terápiás tapasztalataim ellenére.
Dr. Bruce: Minden szülő
sérülékeny. Nem könnyű a gyerekeinkkel szemben nyerni. Ha fej,
mi vesztünk, ha írás ők nyernek...
Dr. Adams: A gyerekek konkrét
problémákat jelenítenek meg, amelyek nem felelnek meg a szeretet,
elfogadás, tisztelet, egyéni különbségek és személyes
egyediség csillogó általánosságainak. Ezek túl nagy
fogalmak. Olyanok mint az ezer-dolláros csekk – jól hangzik, csak
épp a napi szükségleteinkhez haszontalan, nem tudunk vele egy
csésze kávét venni, taxit fogni, vagy telefonálni. A
hétköznapokban apróra van szükség. A gyereknevelésben
pszichológiai váltópénzre van szükség, hasonlóra, mint, amit a
gyermekterápiában használunk.
Dr. David: Könyörgöm, áruld
el, mi az a "pszichológiai aprópénz"?
Dr. Adams: A hatékony és
emberi bánásmód speciális technikái a mindennapos
történesek során: a kisebb összezördülésektől az időszakos
konfliktusokon át a hirtelen krízisekig.
Dr. David: Mondd el nekünk, te hogyan hasznosítod a terápiás szemléletedet szülőként?!
Dr. Adams: Könyv-hosszúságú
lenne a lista... Attól tartok, azt hiszed, hogy minden választ
ismerek. Nos, ez nem így van. De megtanultam emberségesebben
reagálni a gyerekeim okozta nehézségekre. Empatikus vagyok velük,
ahogy a gyermek-pácienseimmel is. Próbálom a helyükbe képzelni
magam, hogy megértsem, hogyan érezhetnek. Megtanultam, hogyan
fejezzem ki a haragomat sértések nélkül. Provokáció ellenére
sem szólítom megalázó neveken a gyerekeimet. Nem vádolom a
személyiségüket és nem támadom a személyiségvonásaikat.
Ehelyett, ahogy a terápiában is, azt állítom, amit látok, amit
érzek és amit szükséges megtenni.
Dr. David: Azt mondod, hogy te
sose jössz ki a sodrodból a gyerekeiddel?
Dr. Adams: Ellenkezőleg! De már
nem félek a dühömtől, mert tudom, hogyan fejezzem ki anélkül,
hogy kárt okoznék. Autentikus és hiteles vagyok: a szavaim
illeszkednek az érzelmeimhez, például nem mutatok szeretetet, amikor dühös
vagyok. Azt is megtanultam, hogy a bölcsesség kezdete a csend és
ez tekintélyt ad. Röviden tehát beszélj kevesebbet és hallgass
többet. Amikor a dolgok rosszul mennek, nem papolok, hanem
megoldások után nézek. Megtanultam a gyermekeim panaszaira nem
viszont-szemrehányásokkal válaszolni. Gyakran alkalmazom az
együttérző hümmögést és a rövid kommentárokat.
Dr. Chambers: Mint például?
Dr. Adams: „Oh látom, tehát
ez történt. Tehát így érzel. Tehát ez a megfontolt álláspontod.
Értékelem, hogy megosztottad velem a nézeteidet. Köszönöm, hogy
a figyelmembe ajánlottad őket. Hagy írjam le a javaslataidat, hogy
emlékezzek rá...” Szándékosan tartózkodom a zavaró
kérdésektől és a hideg logikától, érzelmileg túlfűtött
helyzetekben. Mióta a világ az észhez beszél, én a szívhez
szólok.
Dr. Bruce: Ez csak sima józan
paraszti ész.
Dr. Green: Nem, azt hiszem ez
inkább szokatlan gondolkodásmód. Például a gyerekterápiában
megtanultam, hogy néhány dicséret romboló lehet, tehát nem is
használok ilyeneket, se a rendelőben, se otthon. Tartózkodom az
olyan dicséretektől, ami lehetetlenséget vár el a gyerekeimtől:
„mindig olyan csodálatos vagy, mindig olyan előzékeny vagy, az
angyalom vagy....” A dicséreteim elismerőek:
leírják a gyerekem erőfeszítéseit és tetteit és azt, ahogy
érzek irántuk. Ebben nincs értékelés, bírálás,
összehasonlítás és leereszkedés.
Dr. Chambers: Elmagyaráznád
ezt részletesebben?
Dr. Green: Örülök a
kérésednek, mert ez lehetőséget ad, hogy kifejtsem a nézeteimet.
Értékelem az érdeklődésedet. Látod Dr. Chambers, ezek az elismerő
dicséretek.
Dr. Chambers: Hogyan dicsértél
volna a gyerekterápiás képzettséged előtt?
Dr. Green: „Nagyszerű vagy!
Mindig a segítségemre vagy! Csodálatos munkát végzel ebben a
csoportban!" Észrevetted, hogy az elismerő dicséretek esetén a
mondatokat azzal kezdtem, hogy „én”, míg a bíráló
dicséretben azzal a névmással kezdtem, hogy „te”.
Dr. Chambers: Tudom ezeket, ilyen
dicséretek nélkül is...
Dr. Green: Ahogy a gyerekek is.
Nem tagadom a gyerek nézőpontját, nem tagadom meg a lányom
érzéseit, nem veszekszem a tapasztalataival, elismerem mindezt: az
észleléseiket, érzéseiket és tapasztalataikat...
Dr. Ivy: Nekünk is
segítségre van szükségünk, hogy megfeleljünk a szülői
szerepnek, és fel kell ismernünk, hogy a gyermekeinknek adott
válaszainknak következménye van, szülői reakcióink mindenképpen hatással vannak a viselkedésükre és személyiségükre. Az elméleti tudásunkat kell szülői kompetenciákká és készségekké lefordítani. Ez az átalakulás
nem automatikusan történik, de pszichoterapeutaként - úgy tűnik - azért helyzeti
előnyünk van.