Tavaly év végén jelent meg Alice
Miller A test kiáltása - A szülői bántás hosszú távú
következményei című könyve, amely annak ellenére, hogy a
mondanivaló többszöri ismétlése révén könnyen olvasható,
érzelmileg megterhelő olvasmány. Szembenézésre, magunkba
nézésre, elgondolkodásra kényszerít...
A gyermeknevelési könyvek közt
kakukktojás, hisz nem a gyerekekről, vagy a velük kapcsolatos
követendő vagy kerülendő viselkedésekről ír. Inkább a
terápiás jellegű, önismereti könyvek közé sorolnám, amely nem
csak szülőknek lehet érdekes.
„Mindegyik könyvem fő témája a
gyermekkori szenvedések tagadása.” - írja Alice Miller „A test
kiáltása” előszavában. Ez magyarul a harmadik kötete, amely
tavaly jelent meg itthon, (a 2004-es berlini kiadás után 14 évvel),
a szerzőnő tizenegyedik – s tudtommal az utolsó - könyveként.
A lengyel születésű, majd Svájcba
letelepedett Alice Miller pszichoanalitikus szemlélettel kezdte
terápiás munkásságát, majd szembehelyezkedett az analitikusok
által képviselt segítői semlegességgel és a gyermekkori –
sokszor fájdalmas – emlékeket bagatellizáló és tagadó attitűddel.
A korábban megjelent „A tehetséges
gyermek drámája” (Osiris 2016) és a „Kezdetben volt a nevelés”
(Pont, 2016) után ebben a könyvében is sokat hivatkozik írók,
költők, művészek, tudósok, diktátorok, hadvezérek ( Dosztojevszkij,
Csehov, Kafka, Nietzsche, Schiller, Woolf, Rimbaud, Jukio, Proust)
önéletrajzára, a gyermekkorukra, az alkotásaikra, a
betegségeikre – rámutatva, hogy a gyermekkori
élmények és szülői bánásmód az egész életutat meghatározhatja.
Leghíresebb kutatásában Adolf Hitler gyerekkorát dolgozza fel,
részletesen kimutatva milyen motívumok vezethették Hitlert
több millió ember kivégzéséig. (Erről és a „fekete
pedagógiáról” a „Kezdetben volt a nevelés” című könyvében
olvashattok.)
„A test kiáltása” a negyedik
parancsolat romboló erejét, káros következményeit helyezi
mondanivalója középpontjába. E parancsolat szerint: „Tiszteld
apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az
Úr, a te istened adott neked.” (Kiv 20,12) Alice Miller szerint
„ideje komolyan vennünk a gyermekkori megbántásokat és azok
következményeit, és megszabadulni ettől a parancsolattól.” A
hosszú élet ígérete voltaképp „zsarolás és fenyegetés”,
amelyet a második részben ismertetett életutak nem igazolnak.
A szerzőnő szerint
- A gyermekek elfojtják erős és jogos érzelmeiket, dühüket, indulataikat, amit szüleik bántalmazó viselkedése, erőszakos nevelési módjuk okán éreznek
- A test emlékszik ezekre a bántalmazásokra, fájdalmakra, kiszolgáltatottságra, megalázottságra; „a test a tényekhez tartja magát”, a megélt érzelmekre reagál. (míg etikai parancsokra nem) „A testünk nyelve a legigazibb énünknek és életrevalóságunk erejének hiteles kifejeződése”
- A valódi érzéseket nem lehet se előállítani, se kiölni; a hála, a részvét, az elvárások, a tagadás, az illúziók, az engedelmesség, a szorongás, a büntetéstől való félelem, a kikényszerített szeretet, a mintha-kapcsolat, az eljátszott szívélyesség nem valódi szeretet, hanem hazugságokkal terhelt kötelék, látszat, kényszer, homlokzat vagyis önmagunk elárulása.
- A test betegséggel, depresszióval, kimerültséggel, energiátlansággal, és/vagy csillapíthatatlan hatalomvággyal jelzi az árulást. „A depressziót jellemző fáradtság mindig jelentkezik, amikor elnyomjuk az erős érzelmeinket, amikor bagatellizáljuk a testünk emlékezetét, és nem akarunk vele érdemben foglalkozni."
- A Tiszteld apádat és anyádat parancsolat olyan általános érvényű, hogy sokszor egyáltalán nem tudatosul ez a sok indulat később sem; a szüleink felé való düh átélése, tudatosulása le van tiltva, az indulat a test (és/vagy a saját gyermekeink) ellen fordul valamint „a negyedik parancsolat megakadályozza a korábbi sérülésekből való felgyógyulást.”
- A remény, vágy és elvárás a szeretet, tisztelet, figyelem, védelem és elfogadás iránt állandósulhat: a szüleink helyett a barátainktól, szerelmeinktől, gyerekeinktől, unokáinktól, terapeutáinktól várjuk ezeket, miközben a szüleink felelősségét (a saját hiányérzetünkben) gyakran tagadjuk, nem ismerjük fel, sőt sokszor idealizáljuk szüleinket.
- Ha tudatosulni kezd a fájdalom és düh a szüleink iránt, és ennek feldolgozásához segítőt keresünk, gyakran olyan terapeutával találkozunk, aki maga is – tudatosan, vagy tudattalanul – „a negyedik parancsolat bűvkörében él” és a megbocsátásra bátorít vagy más, hosszabb távon haszontalan technikát tanít.
- A megbocsátás nem a jó út, mert ugyanúgy függőségben és gyermeki pozícióban tart.
- A gyógyulás lehetősége a gyermekkori fájdalmakkal való szembenézés, szükség szerint "értő tanú" kísérésével; le kell válni a belsővé vált szülőkről, és olyannak látni őket, amilyenek valóban voltak. Ha a félelem tudatossá, átélhetővé válik, szertefoszlik. Meg kell ismerni gyermekkorunk valóságát, szeretni kell a gyermeket, aki valaha voltunk, magunknak kell megadni a hiányzó szeretetet, tiszteletet, figyelmet, védelmet és elfogadást.... Mindez fájdalommal jár, de lehetséges és kibírható.
- Tudatos felnőttként a parancsolato(ka)t – legyenek bármily ősiek és szakrálisak - meg lehet kérdőjelezni, ahogy a parancsokat is megkérdőjelezzük. Függő, gyermeki helyzetben tart ez a parancsolat, holott felnőttként erre nincs szükség, elhagyható az a kiszolgáltatott lét, hogy mindentől függetlenül tisztelni kell a szüleinket. A függő helyzet kedvez a gyűlöletnek, elfojtódik, de aktív marad, és ártatlanok elleni agresszióban tör utat... A felnőtté válás azt jelenti, hogy véget vetünk az igazság tagadásának, a szenvedés megélése tudatosul és tudássá válik és ezáltal élvezhetjük a felnőtt élet előnyeit, amelyek a tudatosság, gondolkodás szabadsága, saját érzéseink megélése, az összehasonlítás képessége.
Mit jelenthetnek Miller gondolatai ha babát várunk, vagy kisgyermekeket nevelünk?
Egyfelől nekünk felnőtteknek, szülőknek kell tisztelnünk őket, a gyerekeket, hiszen ezt a viszonyulást őrzi majd meg a gyermek teste (és lelke) ahogy megérintjük őket, ahogy szólunk hozzájuk, ahogy körülötte élünk... Másfelől átgondolhatjuk a saját szüleink iránti érzéseinket, emlékeket, amire talán nem szívesen emlékszünk és gondolatban megszeretgetjük, megvigasztaljuk gyermek önmagunk...
Ki tudja melyik a nehezebb...?!
Alice Miller 2010-ben halt meg, 1980-tól, tehát 30 éven át publikált ebben a témában, terápiás esetei mellett, híres emberek tucatjainak kutatta át a naplóját, levelezését, életrajzát, irodalomtudósokkal konzultált részletek után érdeklődve, miközben saját elfojtott, fájdalmas emlékeit a festészet segítségével dolgozta fel.