2013. június 8., szombat

Mi kéne tanítani a fiataloknak?



Ezen töprengek néhány napja, hogy mit kéne tanítani a fiataloknak a szülőségről vagy a gyerekekről? Mi az ami már ekkor megragad és akkor is hat, ha őket még akár egy évtized is elválasztja attól, hogy családot alapítsanak? Mit kéne, vagy lehetne úgy tanítani, hogy a gyerek ne hasonuljon meg, hisz ez náluk otthon máshogy van… Például, ha azt mondanám, hogy a szülők tiszteljék a gyerekeiket, akkor hány fiatal nézne rám megütközve, hogy ezzel most mit is akarok mondani, amikor ők otthon mondjuk verve, meg büdösdisznózva vannak, vagy épp nem is a vér szerinti családjukkal élnek, mert azok neki hátat fordítottak.

Valószínűleg beszélnék a kisbabák képességeiről és képtelenségeikről, vagyis, hogy mit tudnak és mit nem, meg  hogy milyen fejlődési szakaszaik vannak, nagy vonalakban. Például, hogy normális, ha egy kisbaba mindent a szájába vesz, ez egy életkori sajátosság.

Kéne beszélni kicsit a szexről is, hogy ebből lesz a kisbaba és hogy ez bonyolultabb ügy, mint ahogy az a pornófilmekből leszűrhető.

Próbálnám azt hangsúlyozni, hogy mi emberek, gyerekek és felnőttek egyaránt két részből állunk, ami látszódik és ami nem. Látszódik egy gyereken, hogy ápolt, hogy tiszta, hogy jól öltözött, hogy jól tartott, jól táplált és nem látszik, hogy hogyan érez, hogy mit él át. Vagy ha látszik is, hát nem mindig könnyű megfejteni, különösen az egész kisbabáknál, akik gyakran csak sírnak. Szóval egy csomó fontos dolog nem látszik. Vagy nem olyan nyilvánvalóan.  Hogy mennyire van megbecsülve, megértve, szeretve. Mennyire szomorú, vagy csalódott, vagy magányos. Mennyire van mellőzve. Mennyire frusztrált, mennyire ijedt.

A minap egy gyerekrendelőben jártam, ahol történetesen rendszeresen sokat kell várni az doktornénikre, de ennek ellenére nincsenek játékok a váróban. Ezt tudva a felkészült anyukák és gyerekek már eleve játékokkal érkeztek, és hamarosan néhány fiúcska egymásra talált ott, és lelkesen csúsztak-másztak a földön, tologatva, ütköztetve kisautóikat, mikor a szorongó mama azért szólt rá a kisfiára, hogy hagyja abba, mert koszos lesz a nadrágja.

Szóval megtanítanám, hogy nem baj, ha egy kisgyereknek koszos a nadrágja, sőt. Ez a dolga. Ez a kiváltsága. Ez a hiteles.

Megkérdezném, hogy ők erről mit gondolnak, szerintük mi a fontosabb a külső megjelenés, vagy a belső érzelmi állapotok.

Kísérletet tennék arra, hogy figyeljék, hogy miket mondanak. Hányszor káromkodnak, milyen helyzetekben, akkor milyen szavakat, kifejezéseket használnak, és azok mit jelentenek úgy amúgy. Vagy hogy hányszor minősítik barátaikat, szüleiket, tanáraikat, vagy akár saját magukat. Te bunkó, te fasz, te csodálatos, én szuper, én béna, ő aljas, ő szemét.
Ezek minősítések. Ezzel eltöltenénk némi időt, hogy ezeket felismerjük, aztán lehetőség szerint töröljük őket, átadva a helyet a tárgyilagos és jóval nehézkesebb, de sokkal kevésbé ártó leírásoknak. Mit látok, mit hallok, mi van tényleg. Mitől bunkó, mitől fasz, csodálatos, szuper, béna, aljas, szemét? Strigulázhatnánk, hányszor minősít minket az anyukánk és az apukánk.

A tananyagba venném a konstruktív veszekedés témakörét. Hogyan veszekedjünk jól? Mit kerüljünk? Kerüljük, hogy a másikról nyilatkozunk. Te így, te úgy. Ehelyett gyakorolnánk az „én”-t. Én így érzek. Én ezt szeretném. Nekem az rossz ha… Talán, ha ezt elkezdik gyakorolni a fiatalok az érettségi környékén, akkor szülőkorúságukra természetessé válik, miközben a kommunikációs és érzelmi tudatosságuk is kivirágzik.

Nyilván ez nagyobb lélegzetvételű kérdés, meg én jelenleg nektek írok, akik már szülők vagytok – de azért én elgondolkodtam, hogy hol lehetne ezt elkezdeni.   
Lehet-e túl korán?