Ezen töprengek néhány napja, hogy mit kéne tanítani a
fiataloknak a szülőségről vagy a gyerekekről? Mi az ami már ekkor megragad és
akkor is hat, ha őket még akár egy évtized is elválasztja attól, hogy családot
alapítsanak? Mit kéne, vagy lehetne úgy tanítani, hogy a gyerek ne hasonuljon
meg, hisz ez náluk otthon máshogy van… Például, ha azt mondanám, hogy a szülők
tiszteljék a gyerekeiket, akkor hány fiatal nézne rám megütközve, hogy ezzel
most mit is akarok mondani, amikor ők otthon mondjuk verve, meg büdösdisznózva
vannak, vagy épp nem is a vér szerinti családjukkal élnek, mert azok neki hátat
fordítottak.
Valószínűleg beszélnék a kisbabák képességeiről és
képtelenségeikről, vagyis, hogy mit tudnak és mit nem, meg hogy milyen fejlődési szakaszaik vannak, nagy
vonalakban. Például, hogy normális, ha egy kisbaba mindent a szájába vesz, ez
egy életkori sajátosság.
Kéne beszélni kicsit a szexről is, hogy ebből lesz a kisbaba
és hogy ez bonyolultabb ügy, mint ahogy az a pornófilmekből leszűrhető.
Próbálnám azt hangsúlyozni, hogy mi emberek, gyerekek és
felnőttek egyaránt két részből állunk, ami látszódik és ami nem. Látszódik egy
gyereken, hogy ápolt, hogy tiszta, hogy jól öltözött, hogy jól tartott, jól
táplált és nem látszik, hogy hogyan érez, hogy mit él át. Vagy ha látszik is,
hát nem mindig könnyű megfejteni, különösen az egész kisbabáknál, akik gyakran
csak sírnak. Szóval egy csomó fontos dolog nem látszik. Vagy nem olyan
nyilvánvalóan. Hogy mennyire van
megbecsülve, megértve, szeretve. Mennyire szomorú, vagy csalódott, vagy
magányos. Mennyire van mellőzve. Mennyire frusztrált, mennyire ijedt.
A minap egy gyerekrendelőben jártam, ahol történetesen
rendszeresen sokat kell várni az doktornénikre, de ennek ellenére nincsenek játékok
a váróban. Ezt tudva a felkészült anyukák és gyerekek már eleve játékokkal
érkeztek, és hamarosan néhány fiúcska egymásra talált ott, és lelkesen
csúsztak-másztak a földön, tologatva, ütköztetve kisautóikat, mikor a szorongó
mama azért szólt rá a kisfiára, hogy hagyja abba, mert koszos lesz a nadrágja.
Szóval megtanítanám, hogy nem baj, ha egy kisgyereknek
koszos a nadrágja, sőt. Ez a dolga. Ez a kiváltsága. Ez a hiteles.
Megkérdezném, hogy ők erről mit gondolnak, szerintük mi a
fontosabb a külső megjelenés, vagy a belső érzelmi állapotok.
Kísérletet tennék arra, hogy figyeljék, hogy miket mondanak.
Hányszor káromkodnak, milyen helyzetekben, akkor milyen szavakat, kifejezéseket
használnak, és azok mit jelentenek úgy amúgy. Vagy hogy hányszor minősítik
barátaikat, szüleiket, tanáraikat, vagy akár saját magukat. Te bunkó, te fasz,
te csodálatos, én szuper, én béna, ő aljas, ő szemét.
Ezek minősítések. Ezzel eltöltenénk némi időt, hogy ezeket
felismerjük, aztán lehetőség szerint töröljük őket, átadva a helyet a
tárgyilagos és jóval nehézkesebb, de sokkal kevésbé ártó leírásoknak. Mit
látok, mit hallok, mi van tényleg. Mitől bunkó, mitől fasz, csodálatos, szuper,
béna, aljas, szemét? Strigulázhatnánk, hányszor minősít minket az anyukánk és
az apukánk.
A tananyagba venném a konstruktív veszekedés témakörét. Hogyan
veszekedjünk jól? Mit kerüljünk? Kerüljük, hogy a másikról nyilatkozunk. Te
így, te úgy. Ehelyett gyakorolnánk az „én”-t. Én így érzek. Én ezt szeretném. Nekem
az rossz ha… Talán, ha ezt elkezdik gyakorolni a fiatalok az érettségi
környékén, akkor szülőkorúságukra természetessé válik, miközben a kommunikációs
és érzelmi tudatosságuk is kivirágzik.
Nyilván ez nagyobb lélegzetvételű kérdés, meg én jelenleg
nektek írok, akik már szülők vagytok – de azért én elgondolkodtam, hogy hol
lehetne ezt elkezdeni.
Lehet-e túl
korán?