Elisabeth Plattner A nevelés
mindennapi művészete című könyvével folytatom a
könyvismertetőim sorát, amelyik szintén az ajánlott irodalmak
közt szerepel a jobb oldalon. A német pedagógus és többszörös
anya könyve kakukktojás, amennyiben Dr Szőke Henrik antropózófus
orvos magánkiadásában jelent meg, és nála is lehet megrendelni.
A több mint 500 oldalas könyv
gyengesége, a nehezen átlátható tartalom, a sajátos szerkesztési
mód, ahogy sok-sok kisebb egységet találunk egymás után, amelyek
közül sok nem érthető az előtte vagy utána levő rész nélkül.
Vagyis gyakorlati kézikönyvként nehezen használható, de a szerző
és a szerkesztő ajánlásai szerint is a könyv inkább
„beszélgetőtárs” és „tapasztalatgyűjtemény.” Ezt a
töredezettséget ellensúlyozza a könyv végén található
tárgymutató, ami összeköti az összetartozó témákat,
megmutatja a lelőhelyüket.
Az erőssége viszont az a
gyermekbarát, érzékeny szemlélet, kölcsönös bizalomra építés,
ahogy a gyermekekhez fordul. Következetesen és bátran képviseli,
hogy a gyermeknevelés a gyerek segítését jelenti vagyis azok a jó
eszközök, amelyek őt segítve terelik.
Egyik első üzenete, hogy adjunk
magunknak illetve a gyermeknek több időt – nekünk megérteni,
hogy ő milyen hangulatban/játékban lehet még, és neki, hogy
ebből váltani tudjon, lezárhassa a játékát, felkészülhessen a
következő „programra”, feladatra...
Számomra a legtanulságosabb az az
újszerűnek, szokatlannak ható megközelítés, amely szerint a
szerző elkülöníti a valódi engedelmesség és a
látszatengedelmesség, és ennek mentén a valódi/jó büntetést
és a látszatbüntetést.
Eszerint látszatengedelmesség az,
amit a szülő kikényszerít, legtöbbször a hatalmával visszaélve
és félelmet keltve. Ilyenkor a gyerek látszólag együtt működik,
szót fogad, de, ha a szülő nem látja, nincs jelen, akkor a
szabály érvényét veszti. Az így szót fogadó gyerekben
ellenkezés és dac fogan. Plattner így fogalmaz: „ Ez a
látszatengedelmesség idomítás eredménye, tehát emberhez
méltatlan.”
A valódi engedelmesség alapja (és a
jó-büntetés alapja is) a bizalom. Az a hit, hogy tudom, elhiszem,
kommunikálom, hogy képes rá és a gyerek ezzel a bizalmi háttérrel
a saját elhatározásából cselekszik!
Plattner felhívja a figyelmet a dac
fontos jelzésértékére is: „a dac léfontosságú védekező
eszköz a lélek számára” -írja. Ha a gyerek valamit nem
önszántából, hanem kényszer vagy félelem hatására tesz vagy
nem tesz meg, akkor az egészséges ellenkezése nyilvánul meg a
dacban, a gyermeki dühben, „hisztiben”. Ha a szülő ezt
jelzésnek tekinti és komolyan veszi, akkor elkerülheti a
felesleges tiltásokat és alapozhat a gyerek meglévő
együttműködési igényére. A dacos viselkedés ezt jelenti:
valami bajom van, figyelj jobban!
Ezzel párhuzamosan a látszatbüntetés
is a megfélemlítésre épül és legtöbbször a szülő
feszültségének, frusztrációjának, a levezetésére (is)
szolgál. A szándékos és a rejtett kényszerítő eszközök
többszörösen ártalmasak: aláássák a bizalmat a felnőttel
szemben, félelmet keltenek és rombolják a gyerek önértékelését.
„A büntetés segítség.” - írja
Plattner. A jó büntetést a gyermek igazságosnak tartja és tanul
belőle, vigaszt nyújt . A jó büntetés az, ha a gyerek jóvá
teheti amit elrontott, részt vehet a helyreállításban. A jó
büntetés tehát nem erőszakos, nem korlátozó, nem kényszerítő.
Hajtóereje nem a szülő dühe, hanem a gyerek segítésének az
igénye, hogy jól jöhessen ki a helyzetből.
(Egy másik szerző, Gary Chapman
Gyerekekre hangolva című könyvében úgy fogalmaz, hogy mielőtt
„büntetnénk” jelezzük, fejezzük ki a gyerek számára, hogy
szeretjük őt. Vagyis a szülő indulata, haragja nem tárgyköre a
büntetésnek.)
Végezetül egy harmadik
jellegzetessége a könyvnek, hogy az „ördögi kör” kifejezés
és jelenség párhuzamába állítja a „jótékony spirál”
kifejezést és jelenséget. Azt érti ez alatt, hogy a jó
megoldások további jó megoldásokat szülnek. Ha képesek vagyunk
bizalmat adni, a gyermek is bizalommal fordul felénk és önmaga
felé is.