Nyáron több kisebb, három év alatti
kicsivel találkoztam, kisfiúkkal és kislányokkal, akik kivétel
nélkül imádták a kukucs-játékot. Akár csak a szememet
eltakartam a kezemmel, vagy egy nem-túl-nagy tárggyal, aztán
kinéztem a babára mellette, felette, alatta – széles mosoly,
kacagás lett a jutalmam, de minimum intenzív figyelem.
A bújócska is igen népszerű, amikor
már a gyerek elbújik – legalább a feje – és meg kell őt
keresni. A három négyévesek szólnak is, segítenek, nem nem az
ágy alatt vagyok, - rikkantja a függöny...
Az öt-hat évesek már nem szólnak és
már egymással is bújócskáznak, ami máshogy izgalmas, mint anyáékkal.
Az elbújás egyes teoretikusok szerint
ösztön, párja a megmutatkozás, amit gyerekeknél szintén gyakran
láthatunk, amikor két egyszerű bohóckodó mozdulattal már
„fellép”, előadást tart.
Az elbújás, - vagy akár kistesója
az eltakarva levés - sok jelentésű, nagy jelentőségű játék,
és ezáltal fontos fejlődési, átdolgozási lehetőséget kínál
gyereknek, szülőnek, szakembereknek egyaránt.
Amikor a gyerek – mondjuk - a függöny
mögé bújik és egyfelől kilóg alul lába, másfelől pontosan
hallja a szülőjét, aki keresi, merre lépked, hol keresi, főleg
ha a szülő kommentálja is mozdulatait, hol van ez a manógyerek,
talán a fotel alatt, nem, akkor talán a ruhásszekrényben..., nem,
- eközben (a gyerek ott, a függöny mögött) sok érzelmet
átélhet, izgatottságot, türelmetlenséget, örömet, várakozást.
A gyereknek az az elvárása, hogy megtalálják és örüljenek
neki. A kölcsönös örömteli találkozás az otthoni bújócska
lényege, sokadjára is. „Találj meg és örülj nekem!” - üzeni
játékával, mert ezt átélni az én építőköve. Az elbújásban
a boldog megtalálás-megtaláltság a fő motívum; az a gyerek,
akit következetesen nem szívesen keresnek, nem örömmel találnak
meg, nem fog bújócskát játszani, talán játszani sem nagyon fog.
Az első elbújásunk és
legjelentősebb találkozásunk a magzati kor és utána a
szülés-születés. Ennek a rendkívüli folyamatnak a kisebb
nagyobb sérüléseit, örömeit ismétlik, gyógyítják a gyerekek,
öntudatlanul újra és újra; minden gyerek, mindig, mindenhol a
világon. A nehezebb születések utáni években kifejezetten
terápiás hatású lehet a bújócska; lelki fejlődésükben
elakadt nagyobb gyerekek is vissza vissza térhetnek az „anyaméhbe”,
épített sátrakba, bunkerekbe, kuckókba elbújva. Sokszor nehéz
kibújni, megszületni újra, több idő kell hozzá...
A legtöbb szülő ráérez erre,
különösen amikor tapasztalja, hogy mennyire igényli a gyerek ezt
a játékot és aztán mennyire boldog, amikor megtaláltatik.
Mindeközben pedig a szülő is ajándékot kap: a gyerek örömét
őfelé, a felé áradó szeretetet. Ez a kölcsönös adok-kapok
mint egyfajta közös orgazmus járja át a feleket.
Az elbújás ösztönének felnőtt(ebb)
korban a rejtőzködés felel meg. Akiket talán nem találtak elég
sokszor kellő örömmel, akiket akarva-akaratlan megszégyenítettek
gyerekként, akik zártan, szerényen, sokszor önként vállalt
magányban élnek és lelkük mélyén – tudattalanul – még
mindig arra várnak, hogy megtalálják, szeressék, elismerjék
őket, úgy ahogy vannak.
Ahogyan Ti a gyerekeiteket: nevetve,
átölelve, teljes szívvel szeretgetve...