A barátnőm kifakadt, hogy ő igazán
nem akart kötődő módon nevelni; még a kislánya születése
előtt „tudta”, hogy a gyerek a gyerekszobában fog aludni, hogy
nyolc hónapig fogja szoptatni, és hordozni sem szándékozta
különösebben. Ehhez képest, a kiságy azonnal bekerült hálóba,
hisz hogy lehetne magára hagyni; egy éves múlt, és miért ne
kapna anyatejet, hisz van, az övé, kap, ha kér, és evidens, hogy
kendőben viszi-hozza a barátnőm, amikor útra kelnek... A kötődő
nevelés egy műszó, egy szükségszerű konstrukció, ami azt
jelenti, hogy a gyerek igényeit figyelembe veszed és előrébb
helyezed a sajátjaidnál, mert ez így természetes. A barátnőm az
ösztöneit, a szívét követte, ahogy számtalan anya rajta kívül.
Mindez nem áldozat, ha néha úgy is tűnik. A bizalom és biztonság
örök-termő magvait kapja meg a gyermek, azt, hogy ő számít.
Kiegyensúlyozottság, nyitottság, barátságosság, belülről
fakadó engedelmesség lesz aztán a közös jutalmatok.
Ezzel szemben még mindig sok
agresszióval körülvett gyereket látok, főleg az utcán,
járókelőként, tömegközlekedve. Anyák és apák eltorzult
arccal fröcsögnek válogatatlan káromkodással tarkított
parancsokat, fenyegetéseket... A minap egy zokogó két év körüli
fiúcskát ráncigált az anyja egyik kezével, a másikkal a fenekét
ütötte és hangosan kiabálva kérdezte, „miért bőgsz?!”,
„miért bőgsz?!” Ha ez az anya láthatná saját magát e
jelenet alatt talán belátná, hogy többek közt épp őmiatta
„bőg” a kisfia.
A gyerekek abból tanultak, amit
látnak, átélnek. Egy testi fenyítéssel büntető/nevelő szülő
verekedős, agresszív gyerekével beláttatni, hogy verekedni nem
szép dolog, meddő próbálkozás bárki részéről.
Sok családban kifejezetten nehéz
lehet gyereknek lenni. Ahol a felnőtt csak a termetével nagyobb,
lelkileg gyerek maga is: irigy rá, rivalizál vele, fél tőle...
Szerintetek mit jelent felnőttnek
lenni?