A napi ritmusok, ismétlődések fontos biztonságteremtő elemek a kisgyermekek (és a nagyobbak) életében. A család hétköznapjaiba szinte végtelen számú kis ismétlődő szokást beszúrhatunk, például minden reggel elénekelni vagy elmondókázni egy napindító dalocskát, vagy valamilyen egyszerűbb mesébe szőni fogmosást, vagy hajmosást.
Este mi a „Mi-volt-ma?” elmesélésével zárjuk a
napot, mindennap, kb. mióta a lányom beszélni tud. A napi eseményekre koncentrálunk még, (kevésbé az érzésekre) és azon belül is az
ismétlődésekre, és a különleges eseményekre, ha volt olyan.
Ez egy alap, amire később
ráfűzhető a naplóírás szokása, de segít a napok
elválasztásában és lezárásában, vagyis maga ez a szokás is
egy rítus. Egy jó ideig az anya/szülő mondja mi volt a gyerekkel,
még akkor is, amikor a gyerek ezt már el tudja mondani. (Az én
lányom egy külön töltött nap végén elhadarja mi volt, majd
várja, hogy én elmeséljem neki.)
Ez még inkább a konkrétumok, a külső
események világa, - kevésbé az érzelmeké - de a főszereplő
ezekben az elmesélt történetekben a gyerek, az ő szempontjából hangzanak el
a napi események, jelezve ezzel is az ő fontosságát,
létjogosultságát, értékességét. Nekünk szülőknek is érdekes tapasztalat gondolatban utólag bemenni a gyerekkel az óvodába vele játszani, tízóraizni, ebédelni, csendespihenőzni, az udvarra menni, uzsonnázni, majd valamikor este találkozni önmagunkkal, amikor hazaértünk a munkából. A gyerek látószögének ez a rendszeres felvételétele a mi empátiánkat is fejleszti, saját egocentrikus világunkat tágítja.
A mese utáni, lámpaoltás utáni
intim légkör azt a bizalmat is sokszor megteremti, amikor a gyerek
elmesél olyan epizódokat az óvodai, iskolai életéből, amit
napközben magában tartott, kérdésre és kérdés nélkül se
mondta.
A jótékony figyelem egy érzékeny
megvalósulása ez a helyzet, amikor szinte nulla a külső (zavaró)
inger, félhomály van, és a szülő a gyerek napját meséli el, az
ő perspektíváját veszi fel, kihagyva saját útjait, nehézségeit.
Erre rezonál a gyerek, amikor megnyílik ilyenkor, és magától,
önként elmesél valamit.
A kiskamasz vagy kamaszkor
beköszöntével már feltehetőleg önmagával igényi a gyerek ezt
az intim légkört, napját, titkait önmagával osztja meg elsőként, 13-14 évesen már a naplóírása is bátoríthatjuk, fontos személyiségfejlesztő eszközt adva a kezébe. A napi eseményekre, önmagára, az érzésekre való tudatosabb
reflexiót és az erre való igényt alapozzunk meg, ha már kiskorban esténként
elmeséljük „közösen”, hogy mi történt aznap a gyerekkel,
vagyis „mivoltmázunk” - ahogy mifelénk mondják.