„Ha a gyerek hazudik, erre ne
reagáljuk se hisztérikusan, se moralizálva, hanem tényszerűen, reálisan.
Azt szeretnénk, ha a gyermekünk megtanulná,
semmi
szükség nincs arra, hogy hazudjon nekünk.”
/Haim Ginott/
Hazudik a gyerek! - mondja a szülő súgva, vagy döbbenten, vagy vádlóan-mérgesen.
Hogy is van ez?!
Hazudhat-e egy három négy éves
gyerek? Vagy egy nyolcéves-kilenc éves? Vagy egy tizenhat éves? Mi
szülők/felnőttek hazudunk-e?
Újra elolvastam mit ír Ranschburg,
Popper és Ginott a hazudásról, mert az utóbbi időben több
panasszal is találkozom, hogy a gyerek hazudik. Nem mond igazat.
Kész a lecke – holott nincs. Vagy nincs is lecke – pedig van.
Bele se írja a leckefüzetbe, tehát nincs lecke. Bár ne lenne!
Vagy hogy ott volt az órán. Ő már nagyobb: lóg. Az estek egy
részében a tanár nem veszi észre. Hátha most is. De nem:
észrevette. A gyerek tagad: ő ott volt. Vagy hogy a
dulakodást nem ő kezdte. Vagy hogy nem tud arról a radírról amit
a másik keres...
Az iskoláskor kezdetével a gondolkodás is változik, de a
mágikus gondolkodás sem múlik el teljesen. Én azt
tapasztalom, hogy igen sokszor megmarad. A gyerek a valóság
újrateremtésének igényével állít valótlant és talán hiszi
is, hogy igaz, vagy bár igaz lenne. A vágyait fogalmazza meg.
Egészen torz tükör mutathatja azt, hogy ő hazudik, holott a
felnőttek ezen a tükrön át néznek sokszor. A gyerek nem félrevezetni akar. Az ő realitás érzékelése még ingatag, a fantázia és a
valóság közti határ nem éles, úgymond kettős tudata van. A minősítés – hogy
ő hazug – az énképére, önbecsülésére nézve sokkal ártalmasabb hosszútávon, mint az az eset, hogy valótlant állít.
Ha egy nyilvánvaló helyzet előtt
állunk: azt mondja, hogy nincs lecke, amikor van, a felnőtt dolga
higgadtnak maradni és felidézni, hogy ez egy gyerek és a vágyait
mondja. Lehet elkülöníteni a kettőt, hogy bárcsak ne volna
lecke, de hogy is van ez a számolás... A rémálomból riadó
gyereket se szidjuk meg, hogy túl színes a fantáziája, hanem
csendes szóval megnyugtatjuk, hogy álmodtál és itt vagy a
szobádban, minden rendben.
A „hazugság” másik oka és
mozgatórugója – kiegészítve a fentiket – a félelem. A
nem-kívánatos következmények elkerülése. Az egész kicsi gyerek
is megtanulja, hogy anya és apa bizonyos dolgokra így, más
dolgokra amúgy reagálnak. A szülő egyik fő nevelési eszköze
ez, hogy bátorító és elítélő reakcióival mely
viselkedésmódokat erősíti meg. A mást-mutatást olykor
kifejezetten a szülő igényli többnyire nem tudatosan, mert nem
tud szembenézni a valósággal. A gyerek életkorával nő a tét és
rokonokkal, óvónőkkel, tanárokkal bővül a szereplők köre,
akik mind valamilyennek akarják látni a gyereket.
Az a gyerek, amelyik valóban őszinte
lehet, érzéseit kimondhatja, aki valóban a bizalom és elfogadás
légkörében cseperedik, feltehetőleg nem fog hazudni, mert nincs
oka rá.
Ha valótlanságon érjük a gyereket
először magunkban gondoljuk végig, hogy mit üzenhet ez számunkra.
Milyen félelmét vagy vágyát közli ezzel a gyerekünk?! Mit
tudunk mi változtatni a hozzáállásunkon? Minket lát-e, hall-e
hazudni a gyerek?
Tehát a hazugság felnőtt fogalom. Azt
jelenti, hogy valaki direkt, tudatosan félrevezet valakit valami
előnyért, vagy hátrány elkerüléséért. Akkor lehet morális
kategória, ha az életében kompetens, független, felnőtt emberről
beszélünk. A gyerek eleve függőségi helyzetben van, személyisége
kialakulatlan, az életet tanulja még, próbálkozik ezzel azzal. A
szülő szerepe a segítő késérőé ebben a folyamatban, nem az
aki megbélyegzi, leírja a gyerek jellemét akár egy életre.