2018. április 22., vasárnap

Parancsra szeretni??

Tavaly év végén jelent meg Alice Miller A test kiáltása - A szülői bántás hosszú távú következményei című könyve, amely annak ellenére, hogy a mondanivaló többszöri ismétlése révén könnyen olvasható, érzelmileg megterhelő olvasmány. Szembenézésre, magunkba nézésre, elgondolkodásra kényszerít...

A gyermeknevelési könyvek közt kakukktojás, hisz nem a gyerekekről, vagy a velük kapcsolatos követendő vagy kerülendő viselkedésekről ír. Inkább a terápiás jellegű, önismereti könyvek közé sorolnám, amely nem csak szülőknek lehet érdekes.

Mindegyik könyvem fő témája a gyermekkori szenvedések tagadása.” - írja Alice Miller „A test kiáltása” előszavában. Ez magyarul a harmadik kötete, amely tavaly jelent meg itthon, (a 2004-es berlini kiadás után 14 évvel), a szerzőnő tizenegyedik – s tudtommal az utolsó - könyveként.

A lengyel születésű, majd Svájcba letelepedett Alice Miller pszichoanalitikus szemlélettel kezdte terápiás munkásságát, majd szembehelyezkedett az analitikusok által képviselt segítői semlegességgel és a gyermekkori – sokszor fájdalmas – emlékeket bagatellizáló és tagadó attitűddel.

A korábban megjelent „A tehetséges gyermek drámája” (Osiris 2016) és a „Kezdetben volt a nevelés” (Pont, 2016) után ebben a könyvében is sokat hivatkozik írók, költők, művészek, tudósok, diktátorok, hadvezérek ( Dosztojevszkij, Csehov, Kafka, Nietzsche, Schiller, Woolf, Rimbaud, Jukio, Proust) önéletrajzára, a gyermekkorukra, az alkotásaikra, a betegségeikre – rámutatva, hogy a gyermekkori élmények és szülői bánásmód az egész életutat meghatározhatja. Leghíresebb kutatásában Adolf Hitler gyerekkorát dolgozza fel, részletesen kimutatva milyen motívumok vezethették Hitlert több millió ember kivégzéséig. (Erről és a „fekete pedagógiáról” a „Kezdetben volt a nevelés” című könyvében olvashattok.)

A test kiáltása” a negyedik parancsolat romboló erejét, káros következményeit helyezi mondanivalója középpontjába. E parancsolat szerint: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te istened adott neked.” (Kiv 20,12) Alice Miller szerint „ideje komolyan vennünk a gyermekkori megbántásokat és azok következményeit, és megszabadulni ettől a parancsolattól.” A hosszú élet ígérete voltaképp „zsarolás és fenyegetés”, amelyet a második részben ismertetett életutak nem igazolnak.

A szerzőnő szerint
  • A gyermekek elfojtják erős és jogos érzelmeiket, dühüket, indulataikat, amit szüleik bántalmazó viselkedése, erőszakos nevelési módjuk okán éreznek
  • A test emlékszik ezekre a bántalmazásokra, fájdalmakra, kiszolgáltatottságra, megalázottságra; „a test a tényekhez tartja magát”, a megélt érzelmekre reagál. (míg etikai parancsokra nem) „A testünk nyelve a legigazibb énünknek és életrevalóságunk erejének hiteles kifejeződése
  • A valódi érzéseket nem lehet se előállítani, se kiölni; a hála, a részvét, az elvárások, a tagadás, az illúziók, az engedelmesség, a szorongás, a büntetéstől való félelem, a kikényszerített szeretet, a mintha-kapcsolat, az eljátszott szívélyesség nem valódi szeretet, hanem hazugságokkal terhelt kötelék, látszat, kényszer, homlokzat vagyis önmagunk elárulása. 
  • A test betegséggel, depresszióval, kimerültséggel, energiátlansággal, és/vagy csillapíthatatlan hatalomvággyal jelzi az árulást. „A depressziót jellemző fáradtság mindig jelentkezik, amikor elnyomjuk az erős érzelmeinket, amikor bagatellizáljuk a testünk emlékezetét, és nem akarunk vele érdemben foglalkozni."
  • A Tiszteld apádat és anyádat parancsolat olyan általános érvényű, hogy sokszor egyáltalán nem tudatosul ez a sok indulat később sem; a szüleink felé való düh átélése, tudatosulása le van tiltva, az indulat a test (és/vagy a saját gyermekeink) ellen fordul valamint „a negyedik parancsolat megakadályozza a korábbi sérülésekből való felgyógyulást.
  • A remény, vágy és elvárás a szeretet, tisztelet, figyelem, védelem és elfogadás iránt állandósulhat: a szüleink helyett a barátainktól, szerelmeinktől, gyerekeinktől, unokáinktól, terapeutáinktól várjuk ezeket, miközben a szüleink felelősségét (a saját hiányérzetünkben) gyakran tagadjuk, nem ismerjük fel, sőt sokszor idealizáljuk szüleinket. 
  • Ha tudatosulni kezd a fájdalom és düh a szüleink iránt, és ennek feldolgozásához segítőt keresünk, gyakran olyan terapeutával találkozunk, aki maga is – tudatosan, vagy tudattalanul – „a negyedik parancsolat bűvkörében él” és a megbocsátásra bátorít vagy más, hosszabb távon haszontalan technikát tanít.
  • A megbocsátás nem a jó út, mert ugyanúgy függőségben és gyermeki pozícióban tart.
  • A gyógyulás lehetősége a gyermekkori fájdalmakkal való szembenézés, szükség szerint "értő tanú" kísérésével; le kell válni a belsővé vált szülőkről, és olyannak látni őket, amilyenek valóban voltak. Ha a félelem tudatossá, átélhetővé válik, szertefoszlik. Meg kell ismerni gyermekkorunk valóságát, szeretni kell a gyermeket, aki valaha voltunk, magunknak kell megadni a hiányzó szeretetet, tiszteletet, figyelmet, védelmet és elfogadást.... Mindez  fájdalommal jár, de lehetséges és kibírható.
  • Tudatos felnőttként a parancsolato(ka)t – legyenek bármily ősiek és szakrálisak - meg lehet kérdőjelezni, ahogy a parancsokat is megkérdőjelezzük. Függő, gyermeki helyzetben tart ez a parancsolat, holott felnőttként erre nincs szükség, elhagyható az a kiszolgáltatott lét, hogy mindentől függetlenül tisztelni kell a szüleinket. A függő helyzet kedvez a gyűlöletnek, elfojtódik, de aktív marad, és ártatlanok elleni agresszióban tör utat... A felnőtté válás azt jelenti, hogy véget vetünk az igazság tagadásának, a szenvedés megélése tudatosul és tudássá válik és ezáltal élvezhetjük a felnőtt élet előnyeit, amelyek a tudatosság, gondolkodás szabadsága, saját érzéseink megélése, az összehasonlítás képessége.

Mit jelenthetnek Miller gondolatai ha babát várunk, vagy kisgyermekeket nevelünk?

Egyfelől nekünk felnőtteknek, szülőknek kell tisztelnünk őket, a gyerekeket, hiszen ezt a viszonyulást őrzi majd meg a gyermek teste (és lelke) ahogy megérintjük őket, ahogy szólunk hozzájuk, ahogy körülötte élünk... Másfelől átgondolhatjuk a saját szüleink iránti érzéseinket, emlékeket, amire talán nem szívesen emlékszünk és gondolatban megszeretgetjük, megvigasztaljuk gyermek önmagunk...
Ki tudja melyik a nehezebb...?!

Alice Miller 2010-ben halt meg, 1980-tól, tehát 30 éven át publikált ebben a témában, terápiás esetei mellett, híres emberek tucatjainak kutatta át a naplóját, levelezését, életrajzát, irodalomtudósokkal konzultált részletek után érdeklődve, miközben saját elfojtott, fájdalmas emlékeit a festészet segítségével dolgozta fel.


2018. március 25., vasárnap

Jobb szülők a gyermekterapeuták?! - II.rész

Popper Péter és Popper Gábor
Haim Ginott Szülők és gyermekek című könyvének amerikai kiadásában megjelent egy beszélgetés, melyben nyolc gyermeknevelési szakember,  - pszichológusok, pszichiáterek, terapeuták - arról beszélgetnek, segíti-e a szülőségüket a pszichológiai tudás és terápiás rutin?

A fordítás első részét itt olvashatjátok.

Eredeti cikk:

How Child Psychotherapists Deal with Their Own Children IN Dr Haim Ginott Beetween Parent and Child - revised and updated by dr Alice Ginott & dr H. Wallace Goddard; Three Rivers Press, New York, 2003; Appendix B p215-p220

Hogyan bánnak a gyermekterapeuták a saját gyerekeikkel? [második rész]


Dr. Hill: Csodálkozom, hogy milyen kevéssé alkalmazzuk a klinikai tudásunkat a gyereknevelésben. Én például ugyanúgy veszekszem a fiammal, ahogy az anyám veszekedett velem, néha még a hangtónusom is ugyanolyan, mint az övé volt. Mintha egy ismert magnószalagot játszanék újra.
Dr. Chambers: Újféle szalagot keresel? Más viselkedés mintákat? Egy másik hangot?
Dr. Hill: Én sem kedvelem a szülői mintáimat. Tudatosság nélkül sok szülő automatikusan ismétli a régi mintákat. De mi elvileg tudatosak vagyunk és képesnek kellene lennünk új viselkedési forgatókönyveket írni és hasznát venni a gyerekterápiás képzettségünknek.
Dr. Bruce: Úgy hangzik, mint a tipikus szülők mondatai...
Dr. Hill: Igen és ez zavar engem. Otthon, amikor a dolgok rosszul mennek, nem tudom, hogyan változtathatnám meg a helyzetet. Mint más szülők, én is meghátrálok és megrettenek, a szakmai képzettségem és a sokéves gyerek-terápiás tapasztalataim ellenére.
Dr. Bruce: Minden szülő sérülékeny. Nem könnyű a gyerekeinkkel szemben nyerni. Ha fej, mi vesztünk, ha írás ők nyernek...
Dr. Adams: A gyerekek konkrét problémákat jelenítenek meg, amelyek nem felelnek meg a szeretet, elfogadás, tisztelet, egyéni különbségek és személyes egyediség csillogó általánosságainak. Ezek túl nagy fogalmak. Olyanok mint az ezer-dolláros csekk – jól hangzik, csak épp a napi szükségleteinkhez haszontalan, nem tudunk vele egy csésze kávét venni, taxit fogni, vagy telefonálni. A hétköznapokban apróra van szükség. A gyereknevelésben pszichológiai váltópénzre van szükség, hasonlóra, mint, amit a gyermekterápiában használunk.
Dr. David: Könyörgöm, áruld el, mi az a "pszichológiai aprópénz"?
Dr. Adams: A hatékony és emberi bánásmód speciális technikái a mindennapos történesek során: a kisebb összezördülésektől az időszakos konfliktusokon át a hirtelen krízisekig.
Dr. David: Mondd el nekünk, te hogyan hasznosítod a terápiás szemléletedet szülőként?!
Dr. Adams: Könyv-hosszúságú lenne a lista... Attól tartok, azt hiszed, hogy minden választ ismerek. Nos, ez nem így van. De megtanultam emberségesebben reagálni a gyerekeim okozta nehézségekre. Empatikus vagyok velük, ahogy a gyermek-pácienseimmel is. Próbálom a helyükbe képzelni magam, hogy megértsem, hogyan érezhetnek. Megtanultam, hogyan fejezzem ki a haragomat sértések nélkül. Provokáció ellenére sem szólítom megalázó neveken a gyerekeimet. Nem vádolom a személyiségüket és nem támadom a személyiségvonásaikat. Ehelyett, ahogy a terápiában is, azt állítom, amit látok, amit érzek és amit szükséges megtenni.
Dr. David: Azt mondod, hogy te sose jössz ki a sodrodból a gyerekeiddel?
Dr. Adams: Ellenkezőleg! De már nem félek a dühömtől, mert tudom, hogyan fejezzem ki anélkül, hogy kárt okoznék. Autentikus és hiteles vagyok: a szavaim illeszkednek az érzelmeimhez, például nem mutatok szeretetet, amikor dühös vagyok. Azt is megtanultam, hogy a bölcsesség kezdete a csend és ez tekintélyt ad. Röviden tehát beszélj kevesebbet és hallgass többet. Amikor a dolgok rosszul mennek, nem papolok, hanem megoldások után nézek. Megtanultam a gyermekeim panaszaira nem viszont-szemrehányásokkal válaszolni. Gyakran alkalmazom az együttérző hümmögést és a rövid kommentárokat.
Dr. Chambers: Mint például?
Dr. Adams: „Oh látom, tehát ez történt. Tehát így érzel. Tehát ez a megfontolt álláspontod. Értékelem, hogy megosztottad velem a nézeteidet. Köszönöm, hogy a figyelmembe ajánlottad őket. Hagy írjam le a javaslataidat, hogy emlékezzek rá...” Szándékosan tartózkodom a zavaró kérdésektől és a hideg logikától, érzelmileg túlfűtött helyzetekben. Mióta a világ az észhez beszél, én a szívhez szólok.
Dr. Bruce: Ez csak sima józan paraszti ész.
Dr. Green: Nem, azt hiszem ez inkább szokatlan gondolkodásmód. Például a gyerekterápiában megtanultam, hogy néhány dicséret romboló lehet, tehát nem is használok ilyeneket, se a rendelőben, se otthon. Tartózkodom az olyan dicséretektől, ami lehetetlenséget vár el a gyerekeimtől: „mindig olyan csodálatos vagy, mindig olyan előzékeny vagy, az angyalom vagy....” A dicséreteim elismerőek:  leírják a gyerekem erőfeszítéseit és tetteit és azt, ahogy érzek irántuk. Ebben nincs értékelés, bírálás, összehasonlítás és leereszkedés.
Dr. Chambers: Elmagyaráznád ezt részletesebben?
Dr. Green: Örülök a kérésednek, mert ez lehetőséget ad, hogy kifejtsem a nézeteimet. Értékelem az érdeklődésedet. Látod Dr. Chambers, ezek az elismerő dicséretek.
Dr. Chambers: Hogyan dicsértél volna a gyerekterápiás képzettséged előtt?
Dr. Green: „Nagyszerű vagy! Mindig a segítségemre vagy! Csodálatos munkát végzel ebben a csoportban!" Észrevetted, hogy az elismerő dicséretek esetén a mondatokat azzal kezdtem, hogy „én”, míg a bíráló dicséretben azzal a névmással kezdtem, hogy „te”.
Dr. Chambers: Tudom ezeket, ilyen dicséretek nélkül is... 
Dr. Green: Ahogy a gyerekek is. Nem tagadom a gyerek nézőpontját, nem tagadom meg a lányom érzéseit, nem veszekszem a tapasztalataival, elismerem mindezt: az észleléseiket, érzéseiket és tapasztalataikat...
Dr. Ivy: Nekünk is segítségre van szükségünk, hogy megfeleljünk a szülői szerepnek, és fel kell ismernünk, hogy a gyermekeinknek adott válaszainknak következménye van, szülői reakcióink mindenképpen hatással vannak a viselkedésükre és személyiségükre.  Az elméleti tudásunkat kell szülői kompetenciákká és készségekké lefordítani. Ez az átalakulás nem automatikusan történik, de pszichoterapeutaként - úgy tűnik - azért helyzeti előnyünk van.
 

2018. március 12., hétfő

Jobb szülő a gyermekterapeuta?!

Dargay András és fia a Terápia c. sorozatban
Jobban értik-e a szülői mesterséget akik hivatás-szerűen foglalkoznak a gyerekek érzelmi világával? Jobban bánnak-e a saját gyermekeikkel, mint mások, vagy épp rosszabbul? - E kérdést feszegeti nyolc angol/amerikai gyermekpszichológus Haim Ginott Szülők és gyermekek című könyvének amerikai kiadásában.

Haim Ginott könyve az egyik kedvencem, (ahogy itt már írtam róla) ezért megkértem az Angliában élő unokatesómat, hogy szerezze meg nekem az angol nyelvű kiadást, hogy így is fejlesszem a nyelvtudásom. Dávid megvette ajándékba és elhozta nekem, amiért nagyon hálás vagyok ezúton is. E kiadás mellékletében találtam egy beszélgetést, amelyben nyolc gyerekekkel foglalkozó terapeuta vitatja meg ezt a kérdést. A beszélgetőtársak neve szerintem fiktív, beazonosíthatatlanok, illetve az a benyomásom, hogy férfiak, /apák / bár ez sem derül ki nyilvánvalóan.

Mivel ez egy izgalmas kérdés és a beszélgetés érdekes, lefordítottam és két részletben itt közlöm. A fordítási megtorpanásaimból szintén Dáv segített ki, köszi itt is. Elöljáróban annyit, hogy nem jobb szülők másoknál a gyerekpszichológusok, de nem is rosszabbak, és nem ez a fő kérdés igazán...

Az eredeti cikk:
How Child Psychotherapists Deal with Their Own Children IN Dr Haim Ginott Beetween Parent and Child - revised and updated by dr Alice Ginott & dr H. Wallace Goddard; Three Rivers Press, New York, 2003; Appendix B p215-p220


Hogyan bánnak a gyermekterapeuták a saját gyerekeikkel?


Mint szülő és gyermekpszichológus, gyakran megkérdeznek, hogy a szakmai tapasztalataim segítséget jelentenek-e a saját gyerekeim nevelésében. Jobb szülők-e a gyermekterapeuták mint a pszichológiai képzettség nélküli szülők? Gyakran elhangzó kérdés és a válasz nem nyilvánvaló. Egy csoport pszichológus és gyerekterapeuta összeült, hogy megvitassa ezt a érzékeny témát.

Dr. Adams: A közvélemény szerint a mentálhigiénés szakemberek jobb szülők, hiszen ha ők nem tudják a tudásukat és tapasztalataikat hasznosítani a gyereknevelésben, akkor miben reménykedhetnek a laikus szülők?
Dr. Bruce: Másrészről ugyanez a társadalom viccelődik a zavarodott, furcsa pszichológus-gyerekeken...
Dr. Chambers: Kérdés, hogy a szakmai kompetencia lehet-e személyre szóló? A pszichológiai alapelveket és tudást le lehet fordítani gyereknevelési praktikákra?
Dr. David: Vannak kétségeim. Megértő és toleráns vagyok a gyermek-pácienseimmel, de könnyen elveszítem a türelmem a saját gyerekeimmel. Dühbe gurulok, kiabálok, veszekszem és sértegetek – mint egy szülő...
Dr. Field: Egy előadáson egyszer azt mondtad, hogy a szülő-gyermek kapcsolatot az általános szülői attitűd határozza meg, és nem a konkrét nevelési eszközök. Tudom, hogy neked csodálatos a hozzáállásod a gyermekeidhez. Tehát hogy van az, hogy hétköznapokban mégis megnehezíted az életüket?
Dr. David: Nem tudok objektív lenni a gyerekeimmel, spontán vagyok, nem használok semmilyen tudatos technikát.
Dr. Adams: Miért probléma olyan módszereket alkalmaznod a saját gyermekeiden, amelyek hasznosnak bizonyultak fiatal pácienseidnél?!
Dr. David: Ez így nagyon manipulatívnak és hiányosnak tűnik.. 
Dr. Green: A világ tele van zavarodott, érzelmileg sérült felnőttekkel, akik gyerekként a „spontán bánásmódban” részesültek. Ami a szülők szívén az a száján... és a szájuk gorombaságokat és sértéseket köptek.
Dr. David: Úgy érted a spontaneitás ellen vagy a gyerekeidnél?
Dr. Green: Nem teljesen. Az impulzív színjáték ellen vagyok inkább. Abban nincs semmi rossz, ha a szülők megvizsgálják a természetes reakcióikat a gyerekeik felé, és megtanulják elválasztani a búzát a pelyvától, vagyis, hogy mi segít, és mi árt.
Dr. David: Azt mondod, hogy a némely spontán reakciónk káros lehet a gyerekeinkre nézve? Igazad lehet. Még provokáció ellenére sem történhetne meg velem, hogy sértő neveken szólítsam fiatal pácienseimet, ellenben megteszem a saját fiammal.
Dr. Ivy: Én szintén. Amikor az egyik gyermek-páciensem véletlenül kiöntötte a piros festéket a rendelőben, én pontosan tudtam hogyan válaszoljak: „Oh, a festék kifolyt. Rongyra van szükségünk és itt egy kis víz, tessék...” Ez volt a spontán, automatikus megjegyzésem. Nem volt tervezett, se véletlen; a terápiás rutinom mondatta velem.
Dr. Bruce: Tegyük fel, hogy a fiad véletlenül kiönti a festéket a otthon szőnyegen – mit tennél?
Dr. Ivy: Ne is kérdezd! Persze, ez az aktuális hangulatomtól is függ, de hibáztatnám és megszégyeníteném: „Nézd mit tettél! Ügyetlen vagy! Hányszor megmondtam, hogy óvatos legyél!” Belátom, hogy milyen körültekintő vagyok a pácienseimmel és milyen romboló tudok néha lenni a fiammal... A pillanat hevében, nem alkalmazom a képzettségemet a saját fiammal.
Dr. Adams: Egy kiváló mester egyszer azt mondta: „Tanulj módszereket, majd felejtsd el őket!” Ez minden kiváló technikára igaz és ránk is vonatkozik.
Dr. Bruce: Ahogy a sebész nem operálhatja a családtagjait, úgy a pszichiáter sem lehet a saját gyerekei terapeutája. Nem veszélyes, ha a saját gyereked terapeutájává válsz, nem a szülőjévé?
Dr. Adams: Nem teljesen ugyanaz. A gyermek pácienseimmel a legjobb tudásom szerint dolgozom, vagyis teljes időben értelmezem a tudattalan folyamatokat. Amikor a saját gyerekeimmel vagyok, akkor nem értelmezek és diagnosztizálok, játszva a pszichológust. De az érzékeny, könyörületes, és emberi hozzáállásom nem különbözik otthon és a rendelőben.
Dr. Field: Én szintén találtam megfeleléseket az orvosi és pszichiátriai tanulmányaimból a saját életemre. Amikor a fiam eltörte a karját, nem ájultam el a látványtól, hogy a csont átdöfte a bőrét. Elsősegélyben részesítettem fizikailag és érzelmileg is, miáltal ő könnyebben küzdhetett meg a saját fájdalmával és rémületével és az én érzéseimmel nem kellett törődnie.


.../az első rész vége/... 

Mit gondoltok?! 

2018. február 1., csütörtök

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

*Harmadikos alsós voltam, amikor végre, kilenc év egykeség után testvérem született. Akkoriban került a kezembe Szabó Lőrinc "Lóci" verseinek gyerekeknek szóló  gyűjteménye, amelyek közül a Lóci órás lesz nagyon megérintett, talán a kisöcsém, talán magam miatt, és szinte erőlködés nélkül tanultam meg kívülről. Több szavalóversenyre is "vittem magammal", néhol még elsők is lettünk Lócival...! A gyermekkori memoriterek közül talán ez az egyetlen, amire ma is emlékszem, és így utólag azt is gondolom, hogy Szabó Lőrinc érzékeny empátiája és embersége egy mérföldkő volt a gyermekpszichológussá válásom útján. *



Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
– No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.



2018. január 14., vasárnap

Új Év - Új Tervek?!

Előző beszélgetésünk óta négy év telt el! Mi minden történt ebben a négy évben? Hogy van a Szelíd Szülő Szalon és Gazdasszonya?
Sok munkával és tanulással telt az elmúlt négy év, melyben még mindig sokszor háttérbe szorul a Szelíd Szülő Szalon. Vannak lelkesebb és fáradtabb periódusok, amikor tudok írni és amikor kevésbé. Még még nincs rendszer a Szalon mögött, de mindenképp szeretném életben tartani, írok amikor ihletem és energiám van a két állásom és a kislányom mellett. Fontos szakasz zárult le a tavaly év végi klinikai szakvizsgámmal, ami után hivatalosan is gyermekpszichológus lettem, bár itt a Szalonban inkább szülők pszichológusa vagyok; azt képviselem, hogy a szülői érzelmi tudatosság, önismeret, empátia az első lépés, hogy elég jó szülők legyünk, hogy megelőzzük az érzelmi és magatartászavarokat, a konfliktusok elmélyülését.


Milyen újdonságok vannak a Szalonban?
2014-től írok könyvismertetőket különböző gyermeknevelési könyvekről, amelyből egyre több jelenik meg évről évre, ami jó jel, ha a családok – általában főleg az anyák – elolvassák ezeket. Az a célom, hogy minél több gyereknevelési könyvről írjak ismertetőt, hogy segítsem a választást, a tájékozódást ebben a témában.
2016-ban részt vettem az Év Anyavállalata versenyen, ahol különdíjat kapott a Szelíd Szülő Szalon: egy tanácsadást Joó Zsuzsanna  coach-csal, ami nagyon elgondolkodtató és hosszú távon inspiráló volt: azóta is érlelem a tanácsait, észrevételeit. 


Mi a helyzet a Szelíd Szülő Szemináriummal? Mi ez a Szeminárium?
A Szelíd Szülő Szeminárium egy csoportos foglalkozás sorozat, amelyben gyereknevelési témákat és helyzeteket beszélünk át. A csoportban lehetőség van átélni a gyerekek helyzetét, rálátni saját eddigi megoldásainkra, begyakorolni új reakciómódokat és megtapasztalni a csoport erejét. A Szalon ezzel a programmal indult, de a csoport-szervezési szakaszban legtöbbször elakadok, az egyéb életterületeim elviszik a fókuszt. Ráadásul, amikor utoljára komolyabban terveztem Szemináriumi csoportot, kiderült, hogy a nagymamám súlyos beteg és hamarosan el is veszítettük Őt, ami sokáig elhallgattatott. Érzékeny és derűs asszony volt a nagymamám, nagyon szerettem őt. Visszatérve a kérdésre, a következő tanévben tervezek új Szeminárumi csoportot indítani, nagyon jó lesz!


Mit hoz a jövő? Mit tervezel idén és a következő években?
A rendszeresség és a rendszer kiépítése továbbra is kihívás. Szeretnék olvasni és írni, ez a legfőbb és legminimálisabb célom. A Szelíd Szülő Szalon kulcsszavai továbbra is a gyermeknevelés, érzelmi nevelés, az érzelmi problémák megelőzése, az együttműködésen, bizalmon, kölcsönösségen alapuló szülő-gyermek kapcsolat segítése, és szeretnék nagyobb súlyt helyezni a várandósság érzelmi támogatására, mert azt gondolom, hogy az újszülöttre való ráhangolódási készség segíthető egy várandósság alatt érzelmi, pszichológiai támogatással, ami az egész gyermekkort és szülő-gyerek kapcsolatot pozitívan befolyásolhatja! A távoli vízióm egy valódi Szalon, egy közösségi tér, ahol lesz kávé, tea, könyv, és értékes foglalkozások szülőknek, gyerekeknek... Sok elképzelésem van, amit lépésről lépésre igyekszem megvalósítani!


/KM/

2017. április 23., vasárnap

Aki veri a gyerekét: az az eszköztelen szülő

E fenti címmel jelent meg a napokban az alábbi írásom a Drót összművészeti és társadalomkritikai portálon, miután több internetes újság is beszámolt Kay Kuzma keresztény szellemiségű tanácsadó "Az első hét év" című könyvében olvasható, részletesen kifejtett nézeteiről a gyerekek megverésének szükségességéről és módszertanáról.

Dr Kuzma könyvét nem ismerem, ahogy most utánanéztem, három éve jelent meg és bolti forgalomban nem is kapható.
A gyerekét megütő szülő legtöbbször nem szakkönyvek, vagy szakemberek tanácsára teszi ezt, hanem indulatból, amit nem tud kontrollálni és általában, vagy hirtelen nem jut jobb nevelési, fegyelmezési mód az eszébe. Erre szoktuk azt mondani, hogy eszköztelen a szülő, mert sok esetben őt is – ritkán, vagy gyakran – megütötte a saját apja, vagy anyja.

Létezik olyan lélektani megközelítés, amely szerint, és elég sok családban, vallási nézetektől függetlenül, a fizikai büntetésnek megvan a maga helye a fegyelmezési eszköztárban. Ennek lényege, hogy a testi fájdalomtól való félelem megakadályozza a gyereket, hogy újra megtegye, amit nem szabad. Rövid távon hatékony módszer, csak a szülő és a gyerek közti szeretetteljes és bizalmi kapcsolat lehetősége elvész és a gyerek önbecsülése egy életre megsérül, tehát nem éri meg.

Aki ilyet tanácsol, vagy e szerint él, az egy tekintélyelvű családmodellt követ, amelyben a parancs és az engedelmesség határozza meg a légkört és a feltétlen hatalom a szülőé. A gyilkos parancsokat vakon teljesítő katonák nőttek fel ilyen légkörben a húszas években Németországban.

A gyerekek mindent a szüleiktől tanulnak, az önmagukhoz és a világhoz való hozzáállásuk a szülők velük való kapcsolatán múlik. A megütött gyerek azt tanulja meg: 1. ütni ér, 2. megüthető, ütésre érdemes ember vagyok. Majd az óvodába megérkeznek az agresszív és szorongó gyerekek, vérmérséklettől függően.

Milyen a jó büntetés? Amiből tanul a gyerek. Helyrehozási lehetőséget, önkontrollt, szeretetet. A szülő minta, példakép, hogyan kell viselkedni egy elszúrt helyzetben.

A gyereket megütő, megverő felnőtt, legtöbbször a saját indulatait éli ki gyengébb másikon, aminek semmilyen nevelési tanácshoz, fegyelmezési eszközhöz nincs köze, az színtiszta bántalmazás.


2016. május 22., vasárnap

A gyermeknevelés művészet! - szerinted is?


A gyermeknevelés kreatív vállalkozás, inkább művészet, semmint tudomány.”

(Bruno Bettelheim)



Bruno Bettelheim Az elég jó szülő című könyve közel 400 oldalas, apró betűkkel, illusztrációk nélkül teleírt mű. Rendhagyó módon, a három részre tagolt teljes könyvből csak az elsőt fogom ismertetni, azt is főleg az impresszióim alapján.



Bettelheim sűrű és súlyos mondanivalójú, el-elgondolkodtató műve nehezen olvasható, nem illeszthető a polcról-lekapom-valami-gyors-segítségért típusú gyakorlatias kézikönyvek sorába. Olvasás, bölcsészet és gondolkodás iránt elkötelezett, nyitott, fejlődni vágyó és önvizsgálatra kész anyáknak és apáknak ajánlom, valamint gyerekekkel és szülőkkel foglalkozó szakembereknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak.



Míg erre a cikkre készültem, (Richard Pollack alapos biográfiájából) derült ki számomra, hogy Bettelheim – a bécsi fakereskedők gyermeke, aki a koncentrációs táborból megmenekülve Amerikában telepedett le – voltaképpen egy tehetséges csaló volt, aki máshonnan és másoktól szerzett korábbi tapasztalatait és információit sajátjaként és igen meggyőzően adta elő, vagyis csaknem a semmiből lett pszichológus, tanár, pszichoanalitikus és egy sérült gyerekeket nevelő intézmény igazgatója. A visszaemlékezések alapján ráadásul a „mester”, aki a megértést szorgalmazta és elutasított minden erőszakot a gyerekekkel szemben, a színfalak mögött egy tekintélyelvű, dührohamokra hajlamos lelkileg sérült ember volt.



Mindez azonban nem von le abból, hogy az itt tárgyalt műve, az Elég jó szülő, amit munkássága végén, utolsó könyveként, 1987-ben írt, fontos alapmű. Az alcím igen szabatos és nagyvonalú: „Könyv a gyermeknevelésről”. Az első rész címe: Szülő és gyermek, a második rész az „Én kialakításáról” ezen belül főleg a játék fontosságáról szól, majd a harmadik rész a „Család, gyermek, közösség” címet viseli, és többek közt a Mikulás és Jézuska jelenségek, „mágikus napok” is szóba kerülnek itt.



Bettelheim szerint a gyermeknevelés akkor tekinthető sikeresnek, ha a felnőtt visszamenőleg jónak tartja a neveltetését, nagyjából elégedett önmagával, képes megbirkózni az élet adta komoly akadályokkal és nehézségekkel, bízik önmagában és körülményeitől függetlenül gazdag és tartalmas a lelki élete.



A szülőnek le kell küzdenie a kísértést, hogy olyanná faragja a gyermekét, amilyennek ő szeretné. Segítenie kell viszont abban, hogy a gyermek – a maga idejében – a lehető legteljesebben megvalósítsa mindazt, amivé válni kíván, illetve képes természeti adottságaival összhangban.” (Bruno Bettelheim)



Bettelheim – ahogy Winnicott is – a tökéletességre törekvés helyett az „elég-jót” állítja mércéül, amelyben a tévedésnek, hibának, „optimális frusztrációnak” is helye van. A szerző azt képviseli, hogy a gyermek nem a szülő tárgya, birtoka, amit/akit kedve és elképzelése szerint formálhat, hanem egyedi lény, akit a szülő abban segít, hogy önmagává válhasson. Ehhez fontosnak tarja, hogy a szülő kellő önbizalommal rendelkezzen, és a saját fejével (és szívével) gondolkozzon, többek közt, mert a szülő önmagába vetett bizalma alapozza meg a gyermek önbizalmát is. A szülői önbizalom a gyerek felé irányuló bizalmat is jelenti, hogy higgyünk benne, hogy megállja a helyét az életben.



Ha ezt az első 150 oldalt egy szóval kellene összefoglalnom, akkor az az empátia, holott ez a fogalom viszonylag ritkán szerepel a könyvben, miközben végig erről szól, különféle megközelítésből.



Egy szülő legfontosabb feladata az, hogy beleélje magát, hogyan látja a helyzetet a gyermeke.” (Bruno Bettelheim)



Bettelheim következetesen, több helyen kiáll amellett, hogy különösen sokat segít, sokat jelent a gyereknevelésben, ha a szülő minél gyakrabban felidézi a saját gyerekkorát, a saját gyermeki élményeit, érzéseit. Elgondolása szerint a szülő tudattalan, elfojtott, elfeledett gyermeki emlékei erősen befolyásolják a baba, majd gyermek iránti viszonyulást. Akár egy klasszikusnak tekinthető fegyelmezési-korlátozási helyzetben, akár a rossz álmok vagy a gyakran kért mesék esetében fontos segítő út a saját hasonló témájú emlékeinket felidézni és megérteni. Segíthet azt végig gondolni – tanácsolja Bettelheim – hogy mi lehet az a helyzet (most vagy régen) amikor mi hasonló viselkedésre ragadtattuk (volna) magunkat? Egyszerűbben: Én milyen helyzetben viselkednék így?



Ha vissza tudjuk idézni saját hasonló gyermekkori tapasztalatainkat, akkor valószínűleg a haragunk is megszűnik” (Bruno Bettelheim)



A gyerekek szempontja a cselekvési indítékaik szükségszerűen mások, mint a felnőtteké, de a felnőttnek van módja megvizsgálni, megérteni a gyerek indítékait, vágyait és figyelembe venni, hogy a gyerek eredendően helyesnek ítéli, amit tesz, vagy tenni akar. Vagyis a megértés idejére át kell lépni a gyerek vonatkoztatási rendszerébe a sajátunkból.



Legokosabb, ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a gyermek, bármit csinál, mindig azt hiszi – jóllehet, olykor nagyot téved – hogy amit csinál, vagy tervez, az a legjobb megoldás.” (Bruno Bettelheim)




Az indítékok megértésén és elfogadása mellett a szülő nyugalma, és kiegyensúlyozottsága a gyermek biztonságérzetének másik forrása. Egyik példájában Anna Freud megfigyeléseire hivatkozik, aki a londoni bombázások idején arra lett figyelmes, hogy bizonyos gyerekek kifejezetten zavartak és nyugtalanok lettek más gyerekekre viszont nem volt ilyen hatása a hadiállapotoknak. Min múlott ez a különbség? Az anyák viselkedéséből, illetve pszichés terhelhetőségéből adódott az eltérés: hisztéria és látható szorongás helyett, egyes anyák a békeidőszakban jellemző napirendet és szokásokat tartották, adott esetben nem mentek le az óvóhelyre sem, nem hozták szóba a szükségállapotot. Ezzel mintegy átszűrték magukon a feszültséget és nem adták tovább a gyerekeknek.



A gyerek számára semmi sem fontosabb, mint az, hogyan él meg a szülő bizonyos eseményeket, hiszen ennek alapján értelmezi a világot önmaga számára.” (Bruno Bettelheim)





Manapság önismeretnek hívjuk, amit Bettelheim érzékenyen újra és újra körüljár és olyan zugokat világít meg, ahol eddig talán nem is kerestünk semmit.





Ha igyekszünk megérteni, milyen szerepet játszottak a hasonló események saját fejlődésünkben, az mindig kedvező változásokat idéz elő, mert ettől kezdve tisztábban látjuk magunkat. … E tisztánlátás segítségével együttérzünk a gyermekkel minden érzelmileg jelentős helyzetben; ez szinte mindig elmélyíti a kapcsolatunkat és örömtelibbé teszi azt mindkettőnk számára.” (Bruno Bettelheim)